Látszat-fátylak szűk rései között
táguló szemmel látok a térbe.
Arctalan tömeg. Egy tömbbe kötött,
s arcátlan rész markol az egészbe.
A vénámba tintát tölt a tudat,
s hegyezem érzelem-ceruzámat.
Papírra értelem karcol egy utat,
melyen a hűvös gondolat járhat,
kutatva az Egy-Igaz kapuját,
kerülve bamba, érdek katonákat,
s azt az átmosott, moslék pocsolyát,
ahol a nagy disznók dagonyáznak.
S majd röfögve rágják meg gyökerét
szépség-fénylevelű jóságfáknak.
Nyüszítő forgácsok közt szerteszét
a nézők mégis szótlanul állnak.

Jobbra s balra újfent egy olyan kor...
s álmukat tovább nem szövő gyárak.
Kihalt, magányos szobák, az egykor
egymás mosolyából épült házak.
Szellemi nyomor és a nemzeti
védjeggyel ellátott örömtanyák.
Sok kifosztott, éhező kétkezi
vár láboska híg-leves vacsorát.
-Elég! el innen, más végtelenbe!-
Sikolt a lapról rám a gondolat.
-Adj más ruhát! Szállnék kék egekbe
horgolni felhőkre lágy fodrokat.-
Itt nem lehet! Én se így akartam,
mikor elkezdtem írni versemet.
Mégis így lett: kés-hideg szavakban
vérzett halálba vágy és képzelet.