mondatokból verseket,
vágyaimból gyermeket.
Álmaimból más világot,
titkaimból nincs, ki látott.
Fényből olykor szürkeséget,
a csúnyából meg néha szép lett.
Bánatomból könnyeket,
s könnyeimből kincseket.
Szerelemből raktam házat,
szívemen mértem a lázat.
Kísértésből ketrecet,
s a láncokból karperecet.
Mindig írtam annak, ki írt.
Bűneimhez lopnék radírt,
én az Isten asztaláról,
de ilyet senki nem tanácsol.
Jóérzésem gyakran lázad,
ha a semmi előtt csak a látszat....
Testem soká sokat kibírt,
a tüdőmből kátrány papírt,
ereimből szűk kis utcát,
vérrögöcske még ma juss át!
Életemből lesz halálom,
rágondolok, de utálom.
Látlak még, vagy elfeledlek?
Újjászületsz, ha eltemetnek?
Kertbe jutsz, vagy tűzön égsz el?
Eggyé válsz egy semmiséggel?
Kérdem tükörképemet,
magamból nyert énemet.
Mert lehet így s úgy is lehet....
hisz csináltam én bármihez
eleget!