A szemük kidülled, úgy figyelnek:
lebegsz-e már közöttük, vagy mégsem?
Egyik emlékeidben szemezget,
másik megles titkos ölelésben.

A harmadik lesz, eljő majd, s amint
vaskos, nagy akta-markába zárja,
hozzáteszi bátran azt, ami nincs:
hallatszik gémkapcsok kattogása.

Dohossá őrzött társai között
fáradt s nyög a gyűröttre olvasott.
Kettétépve lapul a polc mögött
egy régen elfelejtett s otthagyott.

Szétmálló sárga lapok s idekint,
te! Anyag, a semmivé olvadó.
Kutat, felfedez s végül rád legyint
maholnap tán egy olykor olvasó.

Esetleg karcos, gép-hideg hangon
egy utódod egyszer majd felidéz.
Kicsit mereng is rajtad. Maradjon?
Majd szégyell s riadtan körbenéz.

Rájuk borulsz? Téged ők takarnak?
Lassan te, önmagad sem tudod már.
Ki az, ki szól itt, s ki az, ki hallgat,
kiből lesz rab s kiben él a foglár?

De viszed tovább s ők is cipelnek,
s eggyé leszel valóképzeletben.
Mint párok, kik bokrok közt ölelnek
s miként rák a testben, menthetetlen.