Villanókardos János királyfi úgy viselkedett a palotában, ahogy előtte még talán egyetlen királyfi sem a nagyvilágban. Nem csak a nemesekkel beszélgetett kedvesen, barátságosan, hanem a szolgálókkal is, a mesteremberekkel, mindenkivel.

Szokatlan, de nagyon okos magatartás volt ez. Amikor a királyi főszakács látta, hogy Jánost valóban érdekli a sütés-főzés tudománya, a legénnyé cseperedettet úgy tanította, annak kérésére, mintha a saját fia lett volna. Örült, hogy a királyfi még azért sem sértődik meg, ha, tisztelettel bár, de figyelmezteti: ezt-azt még gyakorolnia kell.

Ugyanilyen bizalmat nyert őszinte érdeklődésével a vívó- és a birkózómesternél, az őt céllövésre és az erdő-mező titkaira oktató főerdésznél, de megtanulta a halászat, a csónakkészítés, házépítés fortélyait. Még a királyi favágók is sok mindenre megtanították, mert nem mindegy, hogy milyen a balta, meg hogyan áll az ember kezében. Megtanult az udvari főszabótól kitűnően szabni, varrni, a kovácstól pedig szintén sok mindent, a ló patkoláson kívül még a tojáspatkolást is, meg egyéb hasznosakat.

Édesapja, Villámkardos Ferdinánd helyeselte fia tudásvágyát nem csupán a könyvek iránt, hanem a kétkezi mesterségeket illetően is. Minden fizikai munka, a favágás különösen, erősíti az ember izmait, de még az észre is jótékonyan hathat. Azért sem haragudott édesapja, hogy a királyfi zenét is szerzett, és saját dalait lantkísérettel énekelte az udvari ünnepségeken, ahol nagyon megtapsolták, különösen a lányok, asszonyok.

Édesanyja, a királyné, eleinte nem értett egyet férjével, félt, hogy fia közvetlensége, már szinte baráti viszonya a különböző mesteremberekkel, tiszteletlenséget szül a koronának. Egy leendő királynak távolságot kell tudni tartani másoktól!

A király azonban csak mosolygott, és azt mondta:
- Nem csak a korona teszi a királyt, hanem az is, ami a korona alatt van! Test, lélek együtt!

Utóbb a királyné is belátta: igaza van a férjének.

Belátni belátta, de amikor János a szülei elé állt azzal, hogy elmegy a nagyvilágba, vándorútra, ott is tanulni, tapasztalni, és - ki tudja? - talán még feleséget is szerezni magának, akkor ez már nem csak a királynéban, hanem a királyban is aggodalmat keltett.

Azt mondta a király:
- A világban sok a veszély! Te vagy a trónörökös, nem engedhetem!

A királyné meg átölelte a fiát, úgy kérlelte: ne hagyja őket magukra!

Végül, hetekig tartó vita után, így szólt a király:
- Jól van, ha nem hallgatsz kérő szavunkra, menj! Ám háromszáz katonánk is kísérjen el!

János meghajolt, és azt mondta:
- Sereggel induljak az útra? Nagyobb a veszély, mert ha valaki meg akar támadni, az hétszer akkora sereggel is teheti, ha rájön: királyfi vagyok. No és leendő feleségem, ha rátalálok, azt hiheti: olyan gyáva vagyok, hogy csak háromszáz katona élén merek háztűznézőbe menni. Inkább úgy utazom el, álruhában, mint egyszerű mesterember!

Belátta a király: ez okosabb gondolat, mint az övé.

A királyné azonban sírva ment a hálószobájába, és amikor férje utána sietett, így szólt:
- Szégyen, nem szégyen, én mégis féltem Jánost! Van testőrségedben három nem mindennapi ember. Nyuszipuszi Árpád, és két fia: Péter és Pál. Igaz, ravaszak, kópék, tréfacsinálók, de bátrak, sok mindenhez értők, és nagyon hűségesek hozzánk! Bízd meg őket, hogy észrevétlenül kövessék Jánost. Ne árulják el, hogy követik, de azért tartsák szemmel, és, ha kell, legyenek a segítségére, láthatatlanul! No meg nekünk is rendszeresen küldjenek üzenetet róla: hol jár, mit csinál!

Elismerte Ferdinánd király, hogy van ész felesége gyönyörű fejecskéjében. Hívatta Nyuszipuszi Árpádot, és a két fiát. A legényfiúk először megijedtek, hogy bepanaszolta őket a királyné két szépséges udvarhölgye, a két leánytestvér, Rózsakerti Klári, és Éva, mert utóbbiak rájöttek: ők szórtak a lányokra rózsákat, amikor azok elaludtak a függőágyban.

Nos, a leányok tényleg rájöttek, hogy a rózsaeső a legények műve volt, de úgy tettek, mintha nem tudnák. Azt mondta Klári a húgának:
- Csitt, csitt, hugica, legényt foghat a cica, nem csak egeret! Látom, hogy neked nagyon tetszik Nyuszipuszi Péter, nekem pedig nem kevésbé Pál. Ne szóljunk a rózsákról senkinek, a kertésznek különösen ne, mert szinte félőrülten kereste: ki volt az a gazfickó, aki levágta a kertben azt a sok rózsaszálat, és elvitte?

Éva nevetett, egyetértett.

János királyfi jó szövetből készült ruhát vett fel, és erős csizmát. Két pisztolyt is a köpenye zsebeibe tett, töltényekkel, meg néhány szerszámot. Előbb jól megnézte magát a tükörben, azután a maga költötte tréfás dalocskát dudorászta:

Ki vagyok én? Királyfi?
Vívómester? Vagy szabó?
Netán ács? Halász? Vadász?
Szükség jön, - s megtudható!
Lovacskám megpatkolom,
ha közelben nincs kovács:
zsákomban ott szög, patkó,
s okos fejű kalapács!
Nem kell hiú lány csókja,
olyan lányt találok én:
gyönyörűt, a szívében
jóság, hűség, költemény!

Elbúcsúzott szüleitől, és lóra pattant.

Hát, igaz, ami igaz: nem ismerték fel benne a királyfit, de azért a lányok a csinos legényt, a férfiak a sokféle mesterséghez értőt igen, és nagyon megbecsülték itt is, ott is. Egy-egy nemes grófkisasszony titokban találkára is hívta. János azonban mosolygott, mivel látta, hogy ezek a kisasszonyok szégyellik az ő egyszerűnek vélt származását, így mindig átnyújtott ilyen leánynak egy virágcsokrot, és ezt válaszolta:
- A kisasszony gyönyörű aranyalma csodás édenkerti fán! Mesebeli herceg illik Önhöz, nem ilyen közönséges vadalma, mint amilyen én vagyok!

Voltak, persze, szépséges parasztlányok, akik szemet vetettek rá. Nekik is ugyanezt mondta. Őket azonban már nem volt könnyű a fenti módon kiábrándítania magából, ilyenkor igyekezett továbbállni, mielőtt komolyan beleszerettek volna. Veszélyes a szerelem, ha egyoldalú, és a szeretett fél nem hajlandó viszonyozni!

A közmondás úgy tartja: ami késik, nem múlik. Sántít ez, mint a legtöbb közmondás, de sántán is bejön néha, amikor nem megy ki.

A királyfinál bejött.

Hogyan?

Volt egy erdős hegy, és fent, az erdős hegyen, héttornyú kastély. Felmászott János a hegyre, mert megtetszett neki a kastély. Hát abban a kastélyban olyan gyönyörű leány volt az úrnő, hogy János, kivételesen, azt sem bánta volna, ha grófkisasszony lett volna. Jó, hogy nem bánta, mert az is volt. Kacsautánkapó Klárának mondta magát, János pedig magát, óvatosságból, Kardkovács Jánosnak, mert arra gondolt: hátha ide is eljutott a Villámkardos név, és vele király apja hírneve.

János kijelentette: mesterember, munkát kereső vándorlegény. Felsorolta, hogy mi mindenhez ért.

A leány nevetett:
- Van egy közmondás: aki sok mesterséghez konyít kontárként valamicskét, az kevesebb, mintha egy mesterséget jól tudna, mesterként. Ám elsietett ítélet gyakran nem hoz jó étket. Keresd fel a kastély szakácsát, holnap már tőled várunk reggelit, ebédet, vacsorát!

A szakács először gúnyosan mosolygott, amikor János felkereste a konyhában, azután a gúnyt abbahagyta, később a mosolygást is, és leesett az álla. Azt kérdezte:
- Hol tanultál te ennyi csudadolgot? Megmondom őszintén: félek, hogy engem elbocsátanak, mert látom, hogy te százszor jobban érted a sütés-főzés tudományát, mint én.

- Nem fogja elbocsátani a kisasszony! - nevetett János. Segítsen! Holnap a kisasszony, és a kastély népe étel remekeket kap, de holnap után meg olyan silány féléket, hogy engem más mesterséghez irányítanak át!

Másnap meglepődött Klári, mint úrnő is, mint leány is. Minden olyan kitűnő volt, levesek, pecsenyék, mártások, sütemények, hogy a kastély csak úgy zengett János szakácsdicsőségétől.

János azonban letérdelt Klárika elé, és azt mondta:
- Egy varázsló megátkozott, kedves kisasszony, és azt mondta: egyik nap te legyél a Világ Legjobb Szakácsa, de a másik napon a Legrosszabb! Nagyon kérem: holnap legyen szíves más munkát adni!

Azt mondta Klári kisasszony, akinek legalább annyira megtetszett János, mint a legénynek ő:
- Nem lehet, hogy tréfálsz velem, te legény? Holnap is te szakácskodj!

Így történt, de most mindenki olyan pocsék ételt kapott, hogy még a disznók is méltatlankodtak az ólban, amikor eléjük öntötték. A szakács visszakapta a konyha feletti uralmat.

A kisasszony pedig azt mondta:
- Jó! Holnap más munkát kapsz, készíts nekem új blúzt, szoknyát, kendőt! A szabóm majd segít!

A szabó, amikor látta János nagy hozzáértését, megijedt. Még az ollót is a saját lábára ejtette, de, szerencsére, nem sérült meg. Félt attól, hogy János lesz a szabó, őt meg elbocsátják. János ugyanúgy nyugtatta meg, mint a szakácsot.

Másnap megint leesett Klári álla. Olyan gyönyörű blúzt, szoknyát, kendőt, mint amilyet János készített, még sohasem látott.

János viszont megint letérdelt Klárika elé, és azt mondta:
- Egy igazságtalan varázsló megátkozott, kedves kisasszony, és rám dörgött: egyik nap te legyél a Világ Legjobb Szabója, de a másik napon a Legrosszabb! Nagyon kérem: könyörüljön rajtam, holnap más munkát adjon!

Klári kisasszony szíve már nagyon mocorgott János láttán, de azért így szólt:
- Nem lehet, hogy ugratsz engem, te legény? Holnap is te légy a szabó, készíts nekem könnyű tavaszi kabátot, meg másikat is, hűvös időre!

Így történt, de másnap két olyan kabát készült el, hogy még a macska is kinevette, mindkettőt. Lógott a kisasszonyon, mintha viselője madárijesztőnek készülődne, sietősen. A szabó pedig visszakapta a műhelye feletti uralmat.

A kisasszony szíve azonban egy rossz szót sem engedett meg János felé, csak dobogott a legény láttán, erősen. Így szólt a kastély úrnője:
- Jó! Holnap más munkát kapsz, készíts valamit vasból! A kovácsom majd segít!

A kovács, amikor János felkereste, nevetett, viccelődött vele. Ám hamarosan komoly lett, majd komor. János kezében úgy mozogtak ütemre a szerszámok, mintha a legény kebelbeli, hű barátai lettek volna. Megdöbbent a kovács, de János megnyugtatta, ugyanúgy, mint ahogy a szakáccsal, meg a szabóval tette.

Az elkészült kovács remekmű láttán Klári, meglepetésében, örömében felkiáltott. A legény vékony vasszálakból olyan élethűen készítette el a leány arcképét, hogy arról bárki egyből felismerte őt. Nem volt az más: csoda munka, méltó csókos jutalomra!

János letérdelt Klárika elé, és azt mondta:
- Egy gonosz varázsló megátkozott, kedves kisasszony, és rám üvöltött: egyik nap te legyél a Világ Legjobb Kovácsa, de a másik napon a Legrosszabb! Nagyon kérem: holnap hadd kapjak a kisasszonytól más munkát!

Klárika nagyot nevetett, és utána vidáman azt mondta:
- Állj fel most, János, de egyébként nem baj, ha időnként letérdelsz előttem, meg kérsz valamit, mert előbb-utóbb más kérést, kérdést is megtehetsz majd ily módon, legalábbis így érzem, és nagyon remélem! Holnap nem kell dolgoznod, csak egy kérdésen törnöd a fejed, bár az sem könnyebb munka, sőt, talán nehezebb: mit jósolt neked a rókácska?

János már nagyon szerelmes volt Klárikába, aki nem nézte le őt, mint mesterembert, sőt, felnézett rá, mint legényre. Törte hát a fejét, erősen. A kastélyban nem látott rókát. Idejövet ugyan látott egyet-kettőt, de azok nem jósoltak neki, csak gyorsan eltűntek.

Amint így sétált a kastély kertjében, majd pedig leült a padra, odajött hozzá az öreg kertész, és elkezdtek beszélgetni. Szó esett a Klárika által feladott találós kérdésről is.

A kertész azt mondta neki:
- Derék legény vagy, nem kívántad meg sem a szakács, sem a szabó állását, de még a kovácsét sem, bár neked is nagyon erős karjaid vannak, és a fejed sem szalmával megtömött. Biztosan különösnek tartod, ha egy ilyen közönséges kertészember, mint én, titokban egészen más foglalkozást is űz, vagy az űzi őt, mint a virágok dajkálása, bokrok, fák védelme, gondozása. Ám mit rejtélyeskedjem annyit? Verseket is írok. Itt van egyik kis bölcselkedő művecském:

Nem tagadható: ravasz a róka.
Ám ember is példát vehet róla
e tekintetben: jót is, meg rosszat.
Hát ítéleted ne gyorsan osszad!
Ha leányban bújik meg ravaszság,
csak az a kérdés: ki veszi hasznát?
Lehet, hogy két szív, nagy szerelemben, -
és akkor rossz nincs, csak jó van ebben!

Felugrott János, sietett a kastélyba. Klárika éppen egy könyvet olvasott, meglepődött.

János a leány elé térdelt, és így szólt:

Mit is jósolt nekem a róka?
Gyönyörű lány édeni csókja
az enyém lesz, szívembe láthat,
amelyben most királyi vágyak!
Ha nem vagyok, csak mesterember,
akkor sem mondja rá azt: - Menj el!
Beleteszi kezét kezembe,
s Közelt átölel büszke Messze.
Kérő kezem elébed tartom,
s várom mi jő: hajnal vagy alkony!

A leány felállt, majd ő is letérdelt, kezét János kezébe tette, utána szorosan átölelték egymást. A csók előtt János pillantása arra a könyvre esett, amit Klári előzőleg olvasott, mert, amikor a leány felállt, a könyv lecsúszott, és most ott volt a padlón.

Ez állt rajta:
ERDŐK, MEZŐK DALOCSKÁI Írta: Villanókardos János. Készült a Burgumföldi Királyi Könyvnyomdában.

Ráesett a tekintete, de mindjárt el is mosolyodott, mert az öreg kertész kis versikéjére gondolt.

Kiderült: Klári teljes neve Kacsautánkapó Rókácska Klára.

A lakodalomban nem volt titok, hogy János királyfi és a hercegi rangra emelt Klárika nagyon szeretik egymást.

Azt viszont már csak a király és a királyné tudta, meg a jutalomban részesültek, hogy az uralkodó miért adott grófi címet Nyuszipuszi Árpádnak, és két fia: Péter és Pál miért kapott külön-külön kis birtokot, címerrel díszített kardot, meg egy-egy arany szobrocskát, amelyen két vitéz nézett kutató szemekkel a távolba.

Csak ők tudták, öten, és a legnagyobb csoda: nem is kötötte mások orrára az okot egyikük sem!

(2015)