Ballagott János munkát keresőben. Tarisznyájában jókora darab szalonna, kenyér, hagyma, só, paprika lapult, meg egy kis darab kolbász is. Vállán lapát, ásó, övében balta, - kész volt sokféle munkára.
Találkozott Kelemennel, aki hasonlóképpen felszerelten szintén munka után nézegetett, de korántsem olyan buzgalommal, mint János. Szívesebben várta volna otthon a szájába repülő sültgalambot, de felesége - kardos menyecske! - elküldte munkát keresni, ne lopja a napot.
Együtt ballagtak tovább, mivel Kelemen úgy tapadt másokra, mint a kullancs.
Amikor János az erdőszélen leült eszegetni, Kelemen addig nézte ki a falatot a szájából, míg az meg nem kínálta szalonnával, kenyérrel, hagymával. Saját tarisznyáját bezzeg ki sem nyitotta Kelemen! Szeretett potyázni.
A legközelebbi faluban máris rájuk mosolygott a szerencse. Az egyik gazda éppen két munkást keresett egy kis favágásra, ásásra, amit ő nem győzött egyedül.
A gazda alaposan szemügyre vette János szerszámait: az éles baltát, a jónyelű, marokbaillő ásót, a széles lapátot. Látszott: olyan emberé ezek a szerszámok, aki megbecsüli őket, mert tudja: jó munkához a karbantartott, jó szerszám elengedhetetlen .Elégedetten bólogatott hát a gazda. Kelemen életlen baltája, mozgó nyelű ásója és csorba lapátja láttán azonban rosszallóan csóválta a fejét. Megköszönte Kelemen ajánlatát, de közölte: nem tart rá igényt.
- Miért mondja ezt, gazduram?! - sértődött meg Kelemen. Ki állítja, hogy én nem vagyok ugyanolyan jó munkás, mint János?!
A gazda elmosolyodott:
- Nos, akik ezt állítják nekem, nem mások, mint saját, nagyonis beszédes szerszámai!