Fáradt napok valósága
karjai közül nem ereszt.
Rozsdás koporsóba zárva
nyirkos siromba helyez.

Lelkem menekül, ha nyilik
testem szük börtöne,
de szoritja száraz torkom
a valóság bús istene.

Őszbe fulladt vágyak halma
falevélként hull a mélybe.
Elfeledett álmok úsznak
a komor mélység rejtekébe.

Álarc mögött az igazság.
Kényszerjátszmák, hazug szavak.
Aki csalt, már megfelelt
egy érdek álhatalomnak.

Ők élik túl a mostoha élet
fagyott, monoton ritmusát.
Unott arccal, behódolva
fonják a hazugság fonalát.

Nem számit nekik mi az ember,
hogy a sors néha miért ver,
hogy lelked tanulja a jóság
emberi megnyilvánitását.

Ne mondj nemet, ha halni nem mersz!
Bár csak jelmezed vesztenéd,
mert lelked már elfogyott létezni,
melyben örömödet lelhetnéd.

Jelmezed hátrahagynád
a romlott, önző világnak,
s érdektelen nyoma veszne
egy emberi számadatnak.

Isten megteremtette
az örömteli mennyországot,
de mi, gyarlók elpusztitjuk
a valaha volt legnagyobb álmot.

Nincs miért élni, s meghalni.
A lélek fénye fakulni látszik.
A belülről bomló hústömeg
lélektelen szerepet játszik.

Az angyalok könnyükkel áztatják
a fagyott világ mezejét,
a hatalom rabjai késükkel szúrják át
az ellenük lázadók érző szivét.

A tisztesség katonáinak vérét ontják
özvegyeik bánatára,
kiknek méhét megmérgezve
nem hozzák utódjaikat e világra.