Nagyon-nagyon bánatos kisfiú ült a réten.
Egy dombocskán ült.Körülötte ide-oda repdestek, szorgoskodtak, virgonckodtak a madarak.Az égen felhõk fehérségét ragyogtatatta a tavaszi nap.A közeli vadrózsabokron rózsaszín virágok ujjongtak.Egyedül a kisfiú volt szomorú.Mi bántotta?
Úgy érezte: neki nem sikerül semmi sem.Számbavette kudarcait.Nem tudott bukfencet vetni a tornaórán, sem pedig jó megoldást találni a gyötrő számtanpéldára.Bő zsebe lyukas lett és észrevétlenül kicsúszott belõle a zacskó, amelyben régóta gyűjtögetett üveggolyóit tartotta. Miként is nem vette észre?!
A piros-fehér-zöld csíkokkal díszes golyó volt a legszebb, azt sajnálta legjobban.Ám mindez semmi ahhoz képest mennyire megszidták otthon, mert elesett az utcán, sáros lett, és elszakadt a nadrágja.Ez a szidás fájt neki a legjobban.Édesapja eddig mindig igazságos volt vele, de most...Tehet õ arról , hogy elesett?!Igaz, kissé túlságosan bolondosan ugrált, talán ezért is nem vette észre a lába elõtt felbukkanó mohos követ...
Lógatta, lógatta orrát a kisfiú: vele nem történik az utóbbi idõben semmi jó...
Elővette egyetlennek látszó vigaszát: a furulyát.Nagybácsijától kapta, születésnapjára.
Szomorú volt, így a dallam, amelyik a furulya végéről elröppent, az sem volt vidám, hanem elszontyolodott, búsongó.
Egyszercsak mi történt ? Hihetetlen dolog!
A közeli virágos bokorból tündérkék bújtak elő.A furulya mindenegyes hangját elkapta egy-egy tündérke, mint valami csillogó szappanbuborékot és szaladni kezdett vele.A hang azonban nem pattan szét, mint a szappanbuborék, nem is halkult el, hanem egyre vidámabbá és vidámabbá lett.Hosszú sorban iramodtak a tündérkék az erdő felé, légies, áttetsző kis kezükben a hangokkal.Átugráltak csigaházakon, ámuldozó bogárkákon, egy kíváncsi orral szimatoló egérkén, de hozzá még olyan ügyesek voltak, hogy egyetlen nekirugaszkodással a patak túlpartján termettek.Csak néztek-néztek a vízből kitekintő nagyszemû halacskák...
A kisfiú hangulata egyszeriben megváltozott.
Varázslatos erő kerítette hatalmába.Furulyája egyre vidámabban szólt, pedig közben a tündérkéket átölelte, befogadta az erdő.
A kisfiú zsebretette a furulyát és elindult hazafelé.Útközben bukfencet vetett a hívogatóan zöld füvön és - sikerült! Egyszer, kétszer, háromszor...Hipp-hopp és hopplahopp! - hirtelen eszébejutott a számtanpélda megoldása.Ráadásul, ahogy továbbment, mit vett észre a rét melletti szürkésfehér kövön? Azt az üveggolyókkal teli zacskót, amit elveszített!
Otthon édesapja magáhozintette:
- Ne haragudj rám, fiam, amiért megszidtalak! Tudom, nem tehetsz arról, hogy elestél...Nagyon rossz kedvem volt ma reggel, sok volt a gondom, de most nagyon-nagyon jó hírt kaptunk.Majd ebéd után elmondom.A csüggedõ gond-manócskák már nincsenek velünk.
- Biztosan a hangtündérkék vitték el őket! - nevetett a réten csodát látott kisfiú.Egy pillanatig habozott, majd hozzátette:
- Ami igaz, igaz, nem voltam teljesen vétlen nadrág-ügyben, Édesapám! Túlzásba vittem a bolondos ugrálást, megbotlottam egy kőben...
Édesanyja mindezt hallotta.Mosolygott, azután lehajolt és megcsókolta kisfiát:
- Ahogy mondani szokták: fiatalság - bolondság. Ám azért, a fiatalság ellenére, bolondságból, szeleburdiságból is megárt a sok...