Keresztúti Klára és János testvérek voltak. Ebből-abból volt valamicske földi vagyonuk, de nem sok: kis erdő, picike legelő, dombocska, rajta kastélyocska. Utóbbi csak ötszobás volt, és ha nem lett volna két tornya, közönséges háznak nézett volna ki, de így, a tornyokkal, és a címeres szélkakassal, csinos kis épületkén álldogált.

Azt mondta János Klárinak: felnőttünk, jól bánok a karddal, puskával, - mit sétálgassak ezen a dombon, meg vadászgassak olyan kis erdőben, amelynek határán öt perc alatt túlfut a szarvas, őz? Elmegyek a nagyvilágba, hátha ölembe ugrik a hátha!

Klárika így szólt:
- Ha te elutazol, én is veled megyek! Én még nálad is jobban tudok célba lőni, a kardot is forgatom úgy, mint te, sőt, még jobban!

János szigorúan mondta:
- Igaz, ami igaz, de Te leány vagy, ráadásul igen szép, így kétszeres baj leshet rád. Csak én megyek!

Klári nem hagyta magát:
- Talán csúnya legyek, hogy kisebb veszély lessen rám? Elő a kardot, bátyus, hadd lássuk, hogy ki győzi le a másikat! Ha legyőzlek, veled megyek!

Mi tagadás, Klári győzött. Ám János hajthatatlan maradt:
- Nem jöhetsz velem, mert ha jobban bánsz is a karddal, mint én, attól még leány maradsz! Maradj itthon, azt parancsolom, mint az idősebbik! Holnap reggel indulok.

- Reggelig igyekszem fiú lenni! - kiáltott durcásan a leány.

Ezen János csak nevetett. Reggel viszont nem találta testvérét. Hová bújhatott el mérgében az a szép szoknyás? Így hát búcsú nélkül kell nekivágnia az útnak..

Már igen messze lovagolt, amikor a harmadik hegy mögül álarcos lovas vágtatott elő. Nem ijedt meg János, csak kihúzta a kardját.

A lovas is kardot rántott, de közben leesett a sapkája. János elnevette magát:
- Jól álcáztad magad, Klári, legénynek, fiúruhában, elismerem, - de a hajadban maradt a piros szalag!

Bosszús lett a leány, kivette a hajából a szalagot, feltette a sapkát. A nevetés azonban jókedvre hangolta a bátyját. Nem adott ugyan engedélyt a leánynak, hogy vele tartson, de vissza sem küldte. A hallgatás, mint mondani szokták, beleegyezés.

- Keresztúti Károly leszek! - mondta a leány. Nehogy Klárikának merj szólítani!

- Azután nehogy lecsapd a kezemről valamelyik szép leányt, Károly, akibe beleszeretek! - nevetett a testvére.

Amikor itt-ott megszálltak, Jánosra is bámultak ugyan a lányok, de a legénynek hitt Károlyra még inkább.

Végül kis völgybe érkeztek, már dombok között. Ott a fák mögül megpillantottak egy hintót, amit hét marcona, álarcos ember vett körül. A bakon ülő kocsis leugrott, befutott az erdőbe, a hintóból pedig díszes ruhás fiatalember ugrott ki, meg egy csodaszép leány. Mindkettő kezében kard volt, de látszott: nem nagy mesterei a villogó pengéjű szerszámnak.

Két rabló mindjárt a leány felé ugrott, meg akarták kötözni. János kezében kétszer megszólalt a puska, ezt követően a két rabló úgy döntött: inkább lefekszik a földre, és mozdulatlan marad. Úgy is maradt mindkettő, örökre.

Ekkor egy harmadik gazfickó igyekezett megfogni a leányt, de vesztére, mert János puskája ismét megszólalt és, úgy látszik, ez is telibe talált, mert a leányrabló is egyből megváltoztatta szándékát, térdre esett, majd előre bukott, és azon túl már csak mozdulatlanságban versenyezett földön fekvő társaival.

A kardjával ügyetlenkedő fiatalembert most három rabló fogta közre, de annyira megzavarta őket a lövöldözés, hogy egyúttal hátrafelé is nézegettek. Egyiknek sem volt elég ideje ahhoz, hogy megbánja ezt a nézegetést, mert a megbánáshoz nem csak szív kell, hanem működni képes koponyatartalom is. Mindkettő fejébe puskagolyó szaladt, lezuhantak a földre, mint a tele zsák, úgy is maradtak..

A hetedik rabló, akinek a kezében tőr volt, valószínűleg arany nyelű, mert igen fényesen csillogott, szerencsésebb volt társainál. Mit akart a tőrrel? Nem tudni. Egy fa mögé ugrott. Társai halálától megrémülten elhatározta: menekül.

Van úgy, sokszor: a szerencse nem teljes. A kocsis ugyanis visszatért egy vastag ággal, és éppen a fa közelében volt. Kupán akarta vágni a rablót, de annak vastag koponyája helyett a jobb karját találta el. Ezt követően a rabló örült, hogy nem a lábát érte az ütés, de még inkább örült volna, ha a faág a karját is megkíméli. Ám olykor a kicsike szerencsét is meg kell becsülni, ha nem két kézzel, akkor két lábbal! Ezt a rabló is belátta.

Előjött Károly és János, hogy megnézzék: kiket mentettek meg?

Kiderült: a csodaszép leány Kedvesföldi Éva, a fiatalember pedig a bátyja, Kedvesföldi Márton.

Azt mondta nekik Márton:
- Nem tudjuk eléggé megköszönni nektek azt, amit értünk tettetek! Ragaszkodunk hozzá, hogy a vendégeink legyetek!

Aznap már a Kedvesföldi testvéreknél vacsoráztak. A két testvér földi vagyona nem volt éppen sok, de azért nem is kevés: szép erdő, legelő, tavacska, hegy, rajta kis kastéllyal. Utóbbi csak tízszobás, ha nem lett volna négy tornya, nagyobb háznak nézett volna ki, de így, a tornyokkal, és a címeres szélkakassal, ha nem is büszke palotaként, de tekintélyes épületként álldogált.

Vacsora után Kedvesföldi Éva, aki addig is, eléggé rosszul titkoltan, nagy, rajongó szemekkel nézte Jánost, így szólt:
- Kedves János! Ha esetleg elvállalná egy olyan butuska leány kardforgatásra és célba lövésre tanítását, mint én, kétszeresen is hálás lennék. Rájöttem: ilyen tudományokra a leányoknak is nagy szüksége van! Megígérem: nagyon engedelmes és szorgalmas tanítványa leszek, ha elfogad annak!

János szemmel látható örömmel beleegyezett, de kikötötte: minden nap több órán át kell gyakorolniuk e két mesterséget.

Márton is kapott a szón, Károly felé fordult:
- Én meg téged szeretnélek megszerezni oktatómnak, bánj velem szigorúan, mint férfi a férfival!

Károly elpirult, de sietett a válasszal:
- Így lesz! Ismert a mondás: minden napos gyakorlat hasznát hozza a holnap!

Sikeres volt az oktatás?

Nagyon is!

Egy idő után János így szólt Évához:
- Eleinte nem találtál volna el a puskával egy elefántot sem, most meg már a szarvas sem menekülne meg a fegyvered előtt, ha sokáig álldogál. Mit szeretnél jutalmul, ha újból célba találsz?

A leány, aki beleszeretett Jánosba, elpirult:
- Hát.. azt, amit a szíved adna jutalmul, engedelmes tanítványként elfogadná a szívem!

Mindjárt lőtt is egy fából formált szarvasra, és majdnem eltalálta. János így szólt:
- A szívem úgy véli, hogy ha nem találod el a célpontot, akkor két csókot kellene adnom biztatásul, nehogy elveszítsed a kedved, ha pedig eltalálod, akkor jutalmul hármat! Erről mi a véleményed?

- A szívem úgy véli, hogy engedelmeskednie kell a te szívednek, János! - mondta Éva boldogan.

Történt közben, hogy Keresztúti Károly ügyesen játszotta ugyan a legényt, de időnként szeretett volna kicsit ismét leány lenni, leányruhában ábrándozni. Ez okból kétnaponta jó messzire ellovagolt, ott elrejtette a férfiruhát, és felvette a leányöltözéket. No, egyből olyan gyönyörű leány lett, hogy senki sem ismerte volna fel benne a nem is létező Károlyt!

Igen, de Kedvesföldi Mártont egyszer éppen arrafelé vitte az ördög, - vagy inkább egy angyal?

Tény, hogy Márton megpillantotta a leányt, és nagyon megtetszett neki. Klári meg arra gondolt: az ő szívének sem közömbös Márton, kezdettől fogva, - miért ne beszélgethetne időnként vele, a kastélytól távol, leányként is?

Teltek a hetek. Márton kétnaponként, majd naponta odalovagolt, mindent elmesélt Klárikának, akiről nem is sejtette, hogy Károllyal azonos.

Klárika egyre kedvesebb volt Mártonnal, aki elmondta: Keresztúti János öccse, Károly, oktatja őt kardforgatásra, céllövészetre, és eleinte ügyetlensége miatt gyakran korholta őt ez a szigorú oktató, de az utóbbi időben ő is ügyesebb lett, és a legény elismerőbben néz rá. Rendes legény ez a Károly!

- Vigyázni kell a legényekkel! - mondta a leány mosolygósan és óvatosan. Kiderülhet: nem olyanok, amilyennek mutatják magukat! Van, amelyikre jobban illik a szoknya, mint a nadrág!

- Károly nem tartozik közéjük! - vélte Márton. Becsületes. Igazi férfi! Érte tűzbe merném tenni a kezem!

Klárika, arra gondolt: sikert aratott legényként, - lehet, hogy leányként is szüretelhet majd?

Másnap a szokott helyen, egy fatörzsön üldögéltek. Márton előtt ott feküdt a töltött puska. A leány kíváncsian nézegette, majd pedig, mintha véletlenül történt volna, elsütötte. A Márton háta mögé lopódzott ember összeesett, kezéből arany nyelű tőr hullott ki.

A leány, úgy tett, mintha nagyon megijedt volna, Márton ölébe ült, átölelte a legényt, és felkiáltott:
- Jaj, Márton! Jaj! Véletlenül elsült a puska, és megöltem ezt a szegény embert! Lehet, hogy neked akarta ajándékozni ezt a szép tőrt? A barátod volt?

Márton, kissé sápadtan, így szólt:
- Annyiban ismerősöm, hogy egyszer már volt vele dolgunk! Ez egy veszélyes haramia. Nem tőrt akart nekem ajándékozni, hanem ledöfni, orvul, hátulról. Nyugodj meg, kedves Éva, megmentetted az életem!

A leány még egy ideig úgy csinált, mintha nagyon izgatott volna, Márton pedig csókokkal nyugtatgatta. A csókok olyan jól estek a leánynak, hogy csak nehezen tudta abbahagyni a félelem színlelését.

Egy nap erdei találkozásukkor így szólt Márton:
- Holnapután eljegyzés lesz nálunk. A húgom, Éva, nagy boldogságában megsúgta: János megkérte a kezét, és ő odaadta. Meg szeretnélek hívni az eljegyzésre, kedves Klára, megmentőm! Még valamit szeretnék kérni, de azt nem merem, annak ellenére, hogy már majdnem olyan ügyes vagyok a célba lövésnél, mint a tanítóm, Károly.. Hát, nagy kérés az, a legnagyobb, amit legény kérhet egy leánytól!

- Mondd csak, Márton, bátran, mert egy telitalálatod van már nálam, a szívem közepében! - nevetett Klára.

Megörült ennek Márton, megkérte a leány kezét, aki beleegyezett, de hozzátette: csak János és Éva eljegyzésén jelentsék ezt be. Legyen, váratlanul, kettős eljegyzés, amit majd kettős esküvő követhet!

Hát együtt volt a kis kastélyban minden a vacsorához, és ott volt Éva, Klári, János és Márton, csak Károly hiányzott.

Egy idő után Márton így szólt Jánoshoz:
- Nem történhetett Károllyal valami baj? Te nem vagy nyugtalan?

- Én nem! - válaszolt János. Rossz pénz nem vész el, az öcsém ugyan jó pénz, de olyan is meglapulhat olykor a ruhában, táskában, és az ember csak később lel rá. Majd előkerül! Nyugodtan nekikezdhetünk a vacsorának!

Márton viszont nagyon nyugtalan lett:
- Miként kezdhetnénk el vacsorázni? Én nem tudok egy falatot sem lenyelni addig, amíg tanítóm, Károly, nincs velünk! Rajtad, János, most nagyon csodálkozom, de meg rajtad is, Éva! Megyek, lóra ugrok, megkeresem Károlyt!

- Az helyes, ha keresed, - mosolyodott el János - de nincs szükséged lóra a kereséshez, te kis lóvá tett! Már úgy értem: lóvá tettek, de jó tettel!

Éva minderre bólogatott.

Márton Klárihoz fordult:
- Ne haragudj, Klári, de ma rossz napom van! Nem értem Jánost, de a húgom sem. Miként lehetnek ilyen szívtelenek? Tegnap még egyikük sem volt ilyen..

Klári elnevette magát:
- Ha kapnál egy csókot tőlem is, meg Károlytól is, az megvigasztalna?

- Hát, ha itt volnának.. - kezdte zavartan Márton. Ám zavara még nagyobb lett, amikor Klári kétszer is megcsókolta.

Ez a két csók azonban felvillantott nála egy gondolatot az addigi nagy sötétségben. Hirtelen mindent megértett.

Felállt, és ünnepélyesen így szólt:
- Kedves Éva és János! Arra gondoltunk Klárival, hogy ez az eljegyzés legyen kettős. Megkértem Klári kezét, és ő igent mondott. A mai nap azonban a búcsú napja is. Károly úgy döntött: el fog utazni, ám itt hagyja nekem Klárit. Mostantól Klári fog tanítani, arra, amire csak akar. Megígérem: nagyon engedelmes, hűséges tanítványa leszek!

Mindannyian nevettek, megcsókolták egymást, majd összekoccintották poharaikat. Éva tréfásan testvére kobakját is megkocogtatta a poharával:
- Örülök, hogy végre észhez tértél, tökfilkó! Ne félj, Klári majd a nadrágja nélkül is gatyába ráz!

Márton annyira örült, hogy testvére incselkedésére még egy pindurka megjegyzést sem tett.

János felállt és azt mondta:
- Telitalálatok a szívben, négyszer is, ilyen eredményt még a nyilakat röppentő Ámor is megirigyelhetne!

(2014)