Gyorsanpálcás Károly varázsló volt, Hegyeketnéző városkában, amelyik hét hegyre nézett. Többre is nézett volna, ám ez a hét hegy olyan magas volt, hogy a többi hegyeket szóhoz, akarom mondani meglátáshoz sem engedte. Hát.. hét hegy hét napnál többre is elég!

Károlyról nem tudták, hogy varázsló, de arra hamar rájöttek: úr lehet, hatalmas.

Miről jöttek rá?

Először arról, hogy azokkal, akik ujjat húztak vele, utána mindig történt valami külön baj vagy legalábbis bajocska. Az ilyen esetek nagyon leszoktatták a városka népét a Károllyal való ujjhúzásról, és igen rászoktatták arra, hogy jó előre megsüvegeljék őt. Még a környékbeli két gróf is így tett!

A varázsló a későbbiekben igen atyaian kezelte a városka népét. Időnként egyes panaszkodókat vállon veregetett, és értelmesebb gondolkodásra biztatott, mások elbeszélését pedig lenézően elnéző mosollyal fogadta.

Feltűnt Károlynak, hogy az utóbbi időben milyen szomorú az a gyönyörű szép leány, a piactérnél pereceket sütögető Kerekeske Katalin. Megkérdezte tőle: mi bántja?

- A szívem! - sóhajtott a leány. Olyan baja van, amit még az úrnak sem merek elárulni! Nem tud azon az úr segíteni!

A varázsló elmosolyodott:
- Nem kell elárulnod, leányom! Röviden: beleszerettél Brumbándi Jánosba, abba a csinos fiatalemberbe, aki költő, de nem tud többet költeni reggelijére, mint hogy vesz nálad egy perecet. Most arra gondolsz: ha ez a legény megkérné a kezed, egyből odaadnád, az meg, szegény, szintén beléd szeretett, de gondolni sem mer a házasságra, mert nagyon kevés a jövedelme, amit a verseiért kap. Nos, mit szeretnél? Téged tegyelek gazdaggá, - vagy a rád nagy szemeket meresztgető költőifjoncot?

Megijedt a leány, felkiáltott:
- Az úr az ördög cimborája, vagy pedig varázsló?! Mintha olvasna a gondolataimban! Engem ne tegyen gazdaggá a sors, mert akkor János, aki nagyon önérzetes, nem meri megkérni a kezem! Inkább ő legyen gazdag, még ha nem is kéri meg a kezem, legalább ő boldoguljon az életben, ezt kívánnám! Ám úgy érzem, mindezen a sorsunk sem tudna segíteni..

A varázsló nevetett:
- Vagyok, ami vagyok, de segítek neked, szép leányocska! A pénzecskét átadom, perececském megkapom? Szülessen meg bizalom, én majd tovább hizlalom! Ugye, már én is majdnem költő vagyok?

A leány elmosolyodott, átadta Károlynak a két legszebb perecet.

Odahaza Károly így szólt szolgájához, Mitugrász Matyihoz:
- Milyen verseket ír Brumbándi János?

Matyi meghajolt:
- Tisztelt Varázsló Uram, annyira jókat, hogy azok már kifejezetten rosszak! Jók azoknak, akik szeretik a szépet, amit át kell érezni, meg kell érteni, de ilyen emberek nagyon kevesen vannak, viszont rosszak azoknak, akik nem akarnak semmi fejtörést, ám imádják a szemnek cicásan cicomásat! E János verseit időnként kiadják, de az, amit érte kap, alig több a semminél, - sőt, olykor még annál is kevesebb!

- Értem, értem.. - mondta a varázsló. Mégis: nincs valami csiricsárésan cicomás, fülbemászóan csacska kis versikéje, amit megkedvelne az egyszerű nép, amelyik annyira egyszerű, hogy azt sem tudja: mi a nagyszerű?

- Hát, egyetlenegy van.. - vallotta be Matyi. Akkor írta ez a János, amikor még szinte gyerekecske volt, a versike eléggé butuska, de, ha Varázsló Uram megzenésíti azon a különleges zongorán.. Csak azt szeretném kérni, mély alázattal, hogy ezúttal ne rúgjon bele szegény bűvös zongorába, mint a múltkor, ha nem tetszik a billentyűk játéka, igyekezete..

- No, hozd a verset, hozd a zongorát, zenésítek! - parancsolt Matyira Károly.

- Szíves bocsánatát kérem, Varázsló Uram, de a zongora most is ott van, ahol mindig, ebben a szobában, a háta mögött! - mondta Matyi. A versike meg itt van, ni!

Leült Károly a zongorához, és annyiban hallgatott Matyira, hogy ezúttal csak egyszer rúgott bele a zongorába. A már megzenésített vers akkor ijedtében kiugrott az ablakon.

- Siess utána, Matyi! - parancsolta Károly. Nézd meg, hogy merre jár, mit csinál!

Matyi kiröppent az ablakon, elszáguldott a szökevény után. Csak két nap múlva jött vissza, de akkor katonásan jelentette a történtekről:
- A SÜSSÉL NEKEM PERECET! dalocska belement egy tehén bal fülébe. Az állat erre táncolni kezdett, közben felrúgta a tőgye alatti sajtárt, és megrúgta a fejőleányt, aki fejetlenül menekült kifelé az istállóból.

Utána a dallamos vers megtáncoltatott a díszszemlén egy csapat katonát, de ebből nem lett a katonáknak aznap nagy bajuk, mert a tábornok is velük táncolt, csak másnap, amikor a tábornok elgondolkodott azon: illik-e közkatonáknak és alacsonyabb rangú tiszteknek táncolni egy díszszemlén, ha nem kapnak erre parancsot?

Ezt követően a dalocska verekedő tömeghez érkezett. A verekedés különös módon szűnt meg: az emberek táncolni kezdtek, és a verset énekelték.
Amikor azonban a zenés alkotás tovaröppent, újult erővel folytatódott a csihi-puhi!

A dalocska végül beszállt a királyi palotába, ott is a felséges úr fülébe. No, egyből táncolni kezdett a koronás fő, de kissé ügyetlenül: megrúgta a trónszéket. Nem csupán megrúgta, de ráfogta: az rúgta meg őt! A zenés alkotás szerzőjét is hibáztatta, parancsot akart adni: vasba verten hozzák elébe!

Akarni akart, de nem adott, mert közben felesége, a királynő, aki szintén hallotta a dalt, és táncolni is nagyon szeretett, mást akart: a szerzőt őelébe hozzák, meg akarja jutalmazni. A király ellentmondani próbált, de vesztére, mert végül még neki kellett bocsánatot kérnie a saját trónszékétől, különben kiesik felesége női kegyeiből. Az ilyen kiesés nagy esés még egy királynak is!

A varázsló elégedetten hallgatta Matyi szavait. Lám, tud ő zenét szereztetni a bűvös zongorával, legfeljebb kicsit bele kell rúgni, ha makacskodik az a billentyűs alkotmány!

Mi történt a továbbiakban?

A királynő futárt küldött Brumbándi Jánosért. Az nagyon csodálkozott, hogy hová hívják, de utána, a palotában még inkább elámult. A királyné egy órán keresztül beszélgetett vele, kinevezte udvari főköltőnek, megbízta a Szépen Hangzó Aranylant szerkesztésével, sőt, férjével még lovaggá is üttette. Felajánlotta továbbá: a palota tizenkét gyönyörű eladó leánya közül választhat feleséget, ha akar. János az utóbbit köszönte ugyan, de nem fogadta el, sőt, bevallotta: ő Kerekeske Katalint szereti, aki Hegyeketnéző városka perecsütője.

A királyné elnézte neki, hogy Hegyetnézőről szeretne feleséget, és így szólt Dörgő Kálmánhoz, a testőrkapitányhoz:
- Menjen, kedves Kálmán, Hegyeketnézőbe, és kérje meg Brumbándi János versköltő lovag úr részére Kerekeske Katalin perecsütő kisasszony kezét!

Megörült Dörgő Kálmán kapitány a megbízatásnak, már rohant is, de útközben elfelejtette Brumbándi János nevét. Később eszébe jutott, de nem pontosan, mert átkeresztelte Bummbácsinak. Amikor meglátta a pereceket sütő kisasszonyt, katonásan így szólt, miután előbb már kicsit borozgatott a piactéri kocsmában:
- Hé! Szép Hölgy! Odaadja kezét Brummbácsi Jancsinak, ha az a feleség rangját kínálja cserébe?

A leány azt válaszolta, hogy egyrészt nem ismer semmiféle Brummbácsi Jancsit, de meg azért sem adja oda a kezét, mert másba szerelmes. Amit odaad viszont a kapitány úrnak, az három friss, ropogós perec.

Dörgő Kálmán a pereceket erős hangon megköszönte, és később, a palotában, nagy tisztelettel közölte a királynéval:
- Felséges Úrnő, a pereces leány nem hajlandó Bummbácsinak adni a kezét, de igen finom pereceket süt, hoztam is egyet, kettőt már megettem, és magam sem értem, hogy a leány hajadoni rangjáról miért nem szeretne a feleségi rangra emelkedni, - nem katonás dolog az ilyesmi, teszem hozzá alázatosan!

A királyné a kapitányra nézett, egyből látta, hogy hol libázik a hiba, de azért bíztatóan elmosolyodott, és helybenhagyóan bólintott.

Ám amikor Dörgő Kálmán kiment, így szólt Fricskamiska Ferihez, az udvari bolondhoz:
- Te nem vagy, Feri, akkora bolond, mint amilyennek ebben az öltözetben kinézel! Menj el Hegyeketnézőbe, kérd meg Brumbándi János versköltő lovag úr részére Kerekeske Katalin perecsütő kisasszony kezét, de ne felejtsd el: BRUMBÁNDI JÁNOSNAK kérd meg, és nem másnak!

Megörült az udvari bolond a megbízatásnak, mert aznap unta már saját elmés tréfáit. Felkereste Hegyeketnéző városkában Kerekeske Katalint, és így szólt hozzá:
- Én vagyok a királynő udvari bolondja, de neked nem kell bolondnak lenned, szép leányocska! Brumbándi János versfaragó lovag úr ott van a királyi palotában, már tizenkét szép kisasszony csábítgatja, de nem csábult el. Azt üzeni: megkéri a kezed, mert téged szeret, azok közül a tizenkettő közül egyet sem, és hűséges férjed lesz. Beleegyezésed jeléül süss neki egy perecet, azután pattanj lóra, mert addig üsd a vasat, amíg meleg, és ha nem vas, akkor is ezt kell tenni, csak másképpen!

Megörült Katalin csudamód. Sütött egy szív alakú perecet Jánosnak, de még további három tucat közönségesen pompásat is ajándéknak, azután lóra pattant, és Ferivel a palotáig lovagolt. A tizenkét ajtónálló már mindent tudott, elálltak az útjukból.

A királyné arra gondolt, amikor meglátta Katalint, hogy ez a leány sokkal szebb, mint ő, egyenesen túlzásba viszi szépséget, nem kell neki a palotában ilyen szépség versenytárs. Ez utóbbi eszes okból, miután Brumbándi János feleségül vette Kerekeske Katalint, az ifjú párnak szép kis birtokot adományoztatott a férjével, igaz, a birtok az Isten háta mögött volt, de ott is boldogok lehetnek azok, akiket nem látogat meg az ördög. No, boldogságban nem is volt hiány, de még a hozzá szükséges egyebekben sem! János onnan szerkesztette a Szépen Hangzó Aranylantot, amelybe olykor még a királynő is kegyeskedett közreadatni saját költeményét.

János költői hírneve nem csökkent, mivel a varázsló által megzenésített versre ezt követően még sok-sok lakodalomban táncoltak. Szép is volt, amikor a tömeg énekelte, táncolta:

Süssél nekem fényes perecet!
Ehhez szívem kemence lehet.
Befűtötted, ég benne a láng, -
dehogy rejt el ez iránt talányt!

Süssél nekem fényes perecet!
Holnap lesz, hogy megkérem kezed?
..dehogy holnap! Ma kérem meg én!
Igent kérő szívemben remény.

Süssél nekem fényes perecet!
Csengő vízre kékség ránevet.
Úgy táncoljunk, ahogy soha még!
Nyílj ki élet, jövő, messzeség!

Süssél nekem fényes perecet,
s adjál hozzá csókot, édeset!
Szép zöld füvön nyerít majd csikó.
A szerelmünk tudja mi a jó!

(2014)