„Boríts sötét ködbe, hogy tisztán lássak mindent, de mások fel ne ismerhessenek!”

„Fényes csillag suhant át az égen, az éjjelt nappallá téve, a fázóknak meleget adva, s a gyengéknek erőt. Úgy élj, hogy vigyázz az égre. S majd nyugodalmas éjjeled, és boldog életed leszen.”


…és végül, mint anyátlanná lett tébolyult, iszonyatos robajjal tépé fel a földet. Mint csontig hatoló eke, szántá fel a férgessé lett mezőt, s korbácsolá fel a csípőssé lett anyavizet. Mint akinek nincsen már semmije, s mégis övé az minden, tarolta le, mit évezredek alatt felépített. Elvesztvén gondolatának utolsó fonalát fogott süvítő sarlót és kaszabolta le, mi nagyobbá vált őnála, mit eddig ő maga korbácsolt saját feje fölé. Rettentő, acélos csizmájával üvöltő ajakra nyitotta a cserepes termőtalajt, mit egykor ő etetett. Tudta, hogy amit ezerszer vesz el, ezerszer nem tudja visszaadni majd, s talán nem is akarta sosem! Így hát, amit eddig ivott felforrt, amit eddig evett penészessé lett. Mindent elvett tőle, mit saját kénye követelt, de viszonozni már, ó, nem volt akarat. A tudat, hogy már nincs mit kifacsarni, szörnyű haragra gerjesztette, s megbomlott az elméje. Ha neki nem jut, hát másnak se legyen jussa! Rebegte utólszor, vérben ázó ajakkal. Az egykoron együvé tartozó óriás, most rengeteg mérges törpévé nőtte magát, s kíméletlenül kifosztott mindenkit, de legfőképp saját magát.

Az utolsó óra utolsó percében egy magas férfi állt a dombtetőre, és fejcsóválva nézett szét a világon. Nem volt már természet, mi a földfelszín fölé nőtt volna. Ami volt, az is égig érő lángokkal sírt Egyik lángoló bokor mögül egy ijedt őz ugrott elő, s meglátván a dombtetőn álló férfit, határozottan, s szinte számonkérően nézte őt. A férfi elmosolyodott, majd így szólt :„Sajnálom, ez az én hibám volt. Többet reméltem ettől a fajtól, de hidd el, legközelebb figyelmesebb leszek az emberi természet adta hibákra.”