Sétált-sétált a varázsló az erdei ösvényen. Ha bánatos, lehajtott kelyhű virággal találkozott, meglocsolta bűvös vizű üvegcséjéből. Nem sok ilyen virág akadt az erdőben, amely tele volt életerővel: a pici hangyák szorgalmasan keresték a bolyba vihető eleséget, a harkály buzgón kopogott az öreg fa kukacot sejtető törzsén, a vaddisznók a vizenyős részen dagonyáztak, a gyönyörű agancsú szarvas pedig méltóságteljesen hajolt le az élénkzöld fűszálakért.
Éppen délidő volt. Távolról harangzúgás hallatszott. Egy kis, akkortájt még kerek virágocska, úgy hívták, hogy Kékike, a varázslóra vetette vágyakozó kékjét:
- Ó, Nagy Varázsló, én is olyan szeretnék lenni, mint a harang, amelyet egy képeslapon láttam csak, de hangját mindennap hallom! Olyan alakú, olyan szépen zengő-hívogató hangú! Ma van a születésnapom. Teljesíted a kívánságom?!
A varázsló nevetett:
- A harang a toronyba való, nem pedig az erdőbe. Ha pedig nem a toronyba szánják, akkor haranglábat kíván. Fura dolgot szeretnél, kis virág! Ezt nem teljesíthetem, utólag magad is megbánnád!
Csalódott, szomorú lett a kis virág. A varázsló megsajnálta.
- Rendben, legyél harangos, csak ne legyél haragos! - tréfálkozott. Részben teljesítem kívánságod, de csak annyira, amennyire a józan ész megengedi. Virágodból több is legyen a száradon és mind harangocska-alakú! Hű, bimberebambarabembere, máris itt vagy többharangosan és nem csak csinosan , de az eddiginél is gyönyörűbb kéken! Új nevet is kapsz: hívjanak ezentúl harangvirágnak!
A harangvirág perdült egyet a szélben és végigtekintett magán. Hű, tényleg ott volt a Születésnapi Ajándék, a Nagy-Nagy Csoda!
- Köszönöm, Jóságos Varázsló! - rebegte. Ám hirtelen elkomorodott:
- ... és a hangom?! Mi lesz a hangommal? Hát nem jön ki harangocskáimból szépen zengő, hívogató harangszó?!
A varázsló mosolygott:
- A Szépség sohasem néma! Az, aki rádtekint, hallani fogja csodálatos hangod is - a szívében. Sőt! Nem csupán akkor, amikor éppen lát téged, hanem akkor is, amikor, tőled távol, emlékezik majd rád.