November közepén járunk, de még mindig szép, az évszakhoz képest meleg, barátságos az ősz. Színjátékaiban a fény dominál, nem a szél, és a változatos levélruhák igen tetszenek. Tegnap egy kis őszi verset is írtam (Piros hintó), de még javítgatnom kell.

Az ország színpadán szintén egymást követik a színjátékok, de nem olyan szépek, mint a Természetén, nincs közük a költészethez, nemes gondolatokhoz, katarzist hozó élményekhez, valójában szinte mindegyik olyan tragikomédia, amelyik tragédiákat szül naponta, és a bennük levő komédia sem tud nevettetni.

Részben limonádé operetthez is illő (színvonalát tekintve) az a nacionalista játék, amelynek KITILTÁSI BOTRÁNY MAGYARORSZÁGON címet adhatnánk. Szövege nagyon röviden: Amerika (USA) kitiltott földjéről néhány magyar közéleti személyt, akik szerinte túlzásba vitték a korrupciót, illetve a korrupció elleni harc feltűnő hiányát is, miközben utóbbi hivatalból kötelességük lett volna. A kormánypártok részéről az operett-tragikomédiában pedig gyakran előadott primitív dalbetét azzal foglalkozik, hogy ők ma született bárányok, ártatlanabbak, fehérebbek nem is lehetnének ezekben az ügyekben, ők nem tudnak semmiről, - és tudatlanságuk oka az a csúnya Amerika!

Nem vitatható: korrupció minden országban van, már csak azért is, mert annak olyan sokféle formája, módja létezik, hogy teljes felszámolása lehetetlen. Ám az sem vitatható, amit többek között egy magyar közmondás is sugall: SOK AZ, AMI SOK. No és van más is, amire a korrupciót nem kedvelő ember csúnyán nézhet: az illetékesek SZÁNDÉKOSNAK TŰNŐ TEHETETLENSÉGE a korrupció elleni harcban.

Azt a sok botrányt, amiben az 1989-es rendszerváltás utáni Magyarországnak része volt, és ami mind-mind nyilvánvalóan korrupcióval (és más bűncselekményekkel) is össze kellett, hogy függjön, nem tudnám még felsorolni sem (a privatizációs botrányok után ilyen volt például a soha ki nem vizsgált olajbotrány).

Az utóbbi években, ha csak a parlamenti ellenzék által feltárt trafik-mutyikat és föld-mutyikat venné is számításba az újságolvasó, valamint azt, hogy miként húzódik a magyar Adóhivatalnál (NAV) a rendszerszintű visszaélések gyanújának kivizsgálása (amire a hivatal egyik dolgozója régen felhívta már a figyelmet), akkor is világos volna számára (becsületes, tárgyilagos gondolkodás mellett): Magyarország jelenlegi jobboldali vezetésének semmi erkölcsi alapja nincs ahhoz, hogy rossznéven vegye Amerika tapintatos figyelmeztetését: SOK AZ, AMI SOK, - korrupcióból is.
Ellenkezőleg: meg kellene köszönnie!

Azok, akik jövedelmükhöz képest viszonylag rövid idő alatt igen nagy mértékben CSALÁDILAG (!) meggazdagodtak (mert a vagyont esetleg családtagok részére átírathatták, hogy ne legyen feltűnő), általában eleve korrupcióra gyanúsak. Ha például valaki közéleti személyiségként túl sok ajándék földet kapott olyanoktól, akik nem rokonai, az már önmagában is erősen korrupció gyanús. Várható ilyen egyéni esetek kivizsgálása, a korrupció elleni becsületes fellépés olyan hatalomtól, amelyik gyakorlatilag az elmúlt évtizedben szinte egyeduralmat valósított meg Magyarországon?

Ezt ép ésszel, akár csak minimális ítélőképességgel nyilván senki sem gondolhatja! Más kérdés, hogy azok, akiket korrumpáltak, vagy féltik az állásukat, vagy koncot kaptak a hatalomtól és még szeretnének, azok védik azt a hatalmat, amelyiktől - mások rovására - valami jelentős dolgot kaptak, vagy remélnek. Persze, minimális ítélőképességgel sem rendelkezők is akadnak, ők könnyen megtéveszthetőek nacionalista jelszavakkal, pedig a becstelenség akkor is becstelenség, ha nemzetiszín lobogóval leplezik, vagy a szószékről Isten szavaival próbálják meg hitelesíteni.

Számomra kissé meglepő dolgot olvastam azonban a Magyar Nemzet 2014. november 12.-i számában (3. old., azért jelölöm meg a pontos forrást, mert az interjú szövegből csak egy megállapítást emelek ki), mely szerint Kertész Imre Nobel-díjas magyar író véleménye szerint ma Magyarországon, noha nem mindennel elégedett, ami ott történik, nincs diktatúra, mert, "ha az ember szabadon írhat és véleményt nyilváníthat, szabadon utazhat, akkor képtelenség diktatúráról beszélni".

Nos, nem kutatom: mitől lett olyan elégedett Kertész Imre, hogy szerinte most Magyarországon "a helyzet kielégítő" és ő "remekül érzi magát"?

Miközben az, persze, jó, ha valaki szabadon írhat és véleményt nyilváníthat, valamint szabadon utazhat, de ilyen igénytelenül nyilatkozni arról, hogy mikor nincs diktatúra, és mikor van, egyáltalán nem méltó egy Nobel-díjas íróhoz, de még az irodalom legkisebb közkatonájához, vagy akár bármelyik, magára valamit is adó gondolkodóhoz sem.

Olyan nehéz belátni, hogy minden eddigi társadalmi rend: diktatúra, szükségszerűen, - az ókortól napjainkig?

A diktatúra lényege: az uralkodó társadalmi osztályok, rétegek, saját érdekükben, valamilyen mértékben elnyomják a lakosság többi részét. A polgári társadalmi rend (a kapitalizmus) természetesen szintén diktatúra. Kapitalizmus és kapitalizmus között azonban a hasonlóságok mellett jelentős különbségek is vannak. Voltak is, mindig. A Horthy-korszak könyörtelenebb diktatúrát valósított meg, mint amilyen Csehszlovákia polgári demokráciája volt. Ma is nagy különbségek vannak e tekintetben az országok között. Amerikában is diktatúra van, de a tömegeknek ez kedvezőbb, mint az a totális egyeduralom felé közeledő, növekvő feszültségekkel teli diktatúra, amelyik most Magyarországon tapasztalható.

Ha Kertész Imre Nobel-díjas író mindezen nem gondolkodik el, az szomorú, de voltaképpen nem neki írom ezeket a sorokat ebben az őszben, hanem másoknak.

Azoknak írom, akik itt élnek, és rájöhetnek arra, amire Kertész Imre ezek szerint nem jött rá: a véleménynyilvánítás látszólagos szabadsága és az utazgatás lehetősége mellett is lehet egy országban eluralkodó becstelenség, gátlástalan korrupció, joggal álcázott jogtalanság, nap, mint nap megnyilvánuló, az emberek megosztására használt, hazafiasnak hirdetett hazafiatlanság, olcsó, primitív nacionalizmus, - egy sok minden eszközzel kialakított, furfangosan "magyar" diktatúra.

(2014)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)