Minél mélyebbre zuhanunk,
annál felismerhetetlenebbek
leszünk.
Végig Istent kerestük,
s mégis kevesebbek
lettünk.

Néhány koppanás a Földön,
néhány kör a Nap körül…
Életnek hívod
pillanatnyi haldoklásod,
azt mondják lélek vagy,
sőt halhatatlan,
mégis üvöltve vársz
önáltatásod
barlangjában.

Árnyék keresi árnyékát,
üres szív szólítja
némán teljessége
hajlékát,
semmiben ázó
Igazságát.

Hiszed, hogy sosem
halsz meg,
mégis rettegsz.
hiszed, hogy szeretsz,
mégsem halsz meg.
félelmed világokká dermed,
kemény, fagyos-zord
érintés lesz
egyetlen istened.

Hiába fordulsz el,
a hátad is Te vagy,
hiába bújsz el,
a világ már Te vagy.
Mondd, szeretsz
szeretni?

Egy-szeretkezni,
míg istenné (nem) válsz,
szilaj, izzó-vadsággá…
ez Te vagy,
Örökkévalóság!