HATODIK FEJEZET,
amelyben a kutyás erdei titkos gyűlés résztvevői azt hiszik, hogy eldöntötték Lalika sorsát, jövőjét, de a Sors nyíltan semmibe veszi a titkos gyűlés határozatát, és új irányt mutat a tacskónak, Vadász segítségével, aki nem puskával jár és nem két lábon, ezt követően pedig még Bundiról, a szép bundás kutyusról, valamint Assisi Szent Ferencről, és tiszteletet érdemlő követőjéről is szó esik

Lalikáról az előző fejezetben annyit megtudtunk, hogy tacskókutyus, és ez nem kevés. Most hozzátesszük: nagyon kíváncsi természetű, ami talán nem ritkaság a kutyusoknál, ha olykor akad is kivétel.

Lalika ment az ösvényen és zörgést hallott. Gazdája, egy gyönyörű leány, Bodorinci Klárika, közben csinos legénnyel beszélgetett. Lalikára beszélgetés közben Klárika nem figyelt eléggé, mert a tacskókutyusát már jól ismerte, a legényt, Éleskardos Mátyást pedig csak futólag, mivel Mátyás Klárikáék háza előtt szokott elfutni, és Klárikáék kertjébe benézegetni.

Ők beszélgettek, Lalika meg az avarzörgésre figyelt, szaglászott, majd pedig az avarból kizavart egy zöldruhás, hosszú farkú gyíkot. A gyík nem szerette, ha kutya szagolgatja a hátsó végét, ezért, bár fajtája nem fürge gyík volt, hanem zöld gyík, igencsak fürgén tovasurrant. Lalika ment utána, csökönyösen, mert alacsony termetű kutyus is lehet makacs.

Három ösvényen át követte a kutyus a gyíkot, ami nem kevés, mert a legtöbb gyík már az elsőnél el szokott tűnni, mint szürke szamár a ködben. Végül azonban, a harmadik ösvény után, ez a gyík is eltűnt, és Lalika rádöbbent: gazdája, Klárika is eltűnt.

Szegény Lalika! Alkonyatig bolyongott a Kutyás Erdőben, kereste Klárikát.

Szegény Klárika! Még este is ott bolyongott a Kutyás Erdőben, kereste Lalikát.

Nem találtak egymásra. Az eső is eleredt. A kutyus behúzódott egy nagy tölgyfa alá, Klárika pedig, szomorú szemekkel, hazament.

Magára maradt Lali kutyus nagy-nagy bánatával?

Nem maradt magára, mert a Kutyás Erdő lakói mindent hasznosítani tudtak, még a mások bánatát is.

Lalikát másnap lármás szajkócsapat minden egyes tagja megszidta: ügyetlen kutya, a kutyák szégyene, ha a saját orra után ment volna, akkor biztosan rátalál a gazdájára!

Két dolmányos varjú is nagy mellénnyel kioktatta, de utána mindjárt a kutya jövőjét is megjósolta. Kár, kár, kár! Csak kár fogja őt érni, haszon nélkül, megérdemli az ilyen haszontalan, elkódorgó négylábú!

Két mókus nagyon örült, hogy eltévedt ebecskét láthat. A fák biztonságából nagyokat nevettek rajta, és le-lekiáltottak neki valami kevéssé bíztatót, ilyeneket:
- Jaj lesz neked, ha jön a Cerberus! Az a nagy fekete! Ha egyből bekap, még jól jársz!

Cerberust gazdája a félelmetes, háromfejű, mondabeli kutyáról nevezte el. Kinézetre tényleg félelmetes volt, fekete, hatalmas, faját illetően óriás schnauzer, és bár csak egy fejjel rendelkezett, abban sok ésszel, értelemmel. Viszont a két mókus ijesztgetésével ellentétben sohasem bántott más kutyát, ha az nem ugrott neki. Lalika pedig nem volt veszekedős kutyus, a nálánál kisebb ebeket sem támadta meg.

Senki sem vette védelmébe Lalikát?

Ó, dehogynem!

Fél óra múlva Lalika már ott is volt a kutyás erdei titkos gyűlésen.

A gyűlésen manók és törpék vettek részt, egy többé-kevésbé kerek kövön ültek, a legsötétebb helyen, ahová emberi szem be sem láthatott, mert hét bokor hajolt az ott levők fölé.

Bimbele Tóni, a bíró, így szónokolt:
- Legyen Lalika a Kutyás Erdő Saját Kutyája! Nevezzük ki vadászkutyának! Fog majd nekünk nyulat, fácánt! Mi leszünk a gazdái, közösen. Készítünk neki kutyaházat. Őrizni fogja a Kutyás Erdőt éjjel, mint éjjeliőr, fél napot, mint nappali őr, fél napot pedig, mint a vadászkutyánk. Ha jól őrzi az erdőt, és sikeresen vadászik, kap tőlünk fizetségül vállveregetést, mint egykori gazdájától.

Lalika örült, hogy befogadták, és minden manót, törpét szeretettel képen nyalt. Utóbbiért a manók, és törpék nem lelkesedtek.

Paciputy manó meg is jegyezte:
- A nyalásról azért le kellene szoktatni ezt a kutyust...

Picipöty azonban védelmébe vette:
- Szegényke, hát fagylaltot nem nyalogathat, mert az itt nincsen, - helyette nyalogat bennünket! Mi vagyunk a Szeretet Fagylaltjai!

Minden javaslatnak szokott akadni egy-két ellenzője. Ezúttal csak egy ilyen akadt. Britybrutybretty, az a törpe, aki három esőjelző békát is tartott a barlangjában, Brityet, Brutyot, és Brettyet, így akadékoskodott:
- A tacskónak mind a négy lába rövid. A nyúl kineveti. Nem alkalmas vadászkutyának!

Bimbele Tóni, a bíró, azonban gúnyosan odaszólt Britybrutybrettynek:
- Te talán láttál már nevető nyulat? Az elmúlt hét évben csak egy nyulat láttam a Kutyás Erdőben, az is kerekeken gurult, és egy kislány húzta maga után.

Britybrutybretty így javaslatával felsült, de nyuszi őt sem nevette ki, mert nyuszi ott nem is volt, csak a gyűlésen részvevő manók és törpék kacarásztak.

Bimbele Tóni kihirdette, amit eldöntöttek:
- Lalika e Kutyás Erdő Saját Kutyája lesz! Megáll ő a négy lábán, vadászkutyaként is!

Britybrutybretty mérgesen morogta a saját szakállába:
- Megállni megáll, de majd fut is a nyulak után?!

Lett-e Lalikából a Kutyás Erdő saját befogadott, örökbe fogadott ebecskéje?

A Sors fityiszt mutatott a gyűlés résztvevőinek. No, mutatott már a Sors másoknak sokkal rosszabbat is, sokszor, ha elgondolkozunk rajta!

A történet fonala máshol is tekergőzött ugyanis, és másképpen. Bátorföldi Évike, aki Bodorinci Klárika mellett lakott, megtudta Lalika eltűnését. Évike is nagyon szerette Lalikát, ezért már rohant is a papájához. Nem kellett messzire futnia, mert édesapja a szomszéd szobában írogatott.

Néhány perc múlva a papa már nem írogatott, hanem autóba ült. Az autó megállt Manci néni háza előtt. Később az autóba beszállt a Vadász nevű csokoládébarna színű vizsla. Megint később négyen érkeztek meg a Kutyás Erdőbe: Évike az édesapjával, Klárika, meg a főszereplő, a Vadász nevű vizslakutya.

Vadász megszagolta Lalika tacskó uraság takaróját, és máris elindult az egyik ösvényen. A többiek utána eredtek.

Tizenöt perc múlva Klárika szeretettel ölelgette Lalikát:
- Hol voltál, te kis csavargó?!

A kutyust kereső egész társaság örült. Klárika és Évike fél lábon ugrált, táncolt boldogságában.

Vadász tiszteletdíjként nem csak tiszteletet kapott Klárikától, hanem sült kolbászt is. A tacskó is kapott belőle, de megígértették vele: máskor nem kóborol el, amit három barátságos vakkantással meg is ígért.

Bimbele Tóni kilesett egy faodúból, és kissé szemrehányóan mondta a Sorsnak:
- Most kereshetünk másik vadászkutyát...

A Sors megrándította a vállát. Gyakran ezt szokta tenni az emberekkel is, akár törpék, akár óriások. A törpékkel viszont sokkal gyakrabban..

A Kutyás Erdő átbandukolt a délutánba. Megérkezett Miklós bácsi, később egy Bundi nevű gyönyörű vöröses szőrű kutya is. A kutya hölgygazdájától kiderült: Bundi egyik szülője golder retriever, a másik szetter. Ha a kutyus megijed, akkor ugat. Most nem ijedt meg, így nem ugatott.

Annyi bizonyos: e kutyaházasságból békés kutyus született. Bundi illedelmesen megállt a padnál, ahol Miklós bácsi ült. Nagyon nézett. Nagyon várt valamit.

Miklós bácsi tudta, hogy Bundi mit vár: kutyacsemegét. Azt is tudta, hogy őtőle nem fog kapni, mert nem hozott magával ilyesmit. E csemegét Bundi Árpi bácsitól szokta kapni, és néha Zsolt bácsitól.

Miklós bácsi odaszólt a kutyusnak:
- Ahol nincs, ott ne keress! Ám a türelem, ha most esetleg rózsát nem is terem, Árpi bácsit biztosan. Jön majd ez a bácsi, és akkor a türelem csemegét terem a kitartó ebnek, - ha szépen néz Árpi bácsira!

Így lett. A szépen nézés nem okozott gondot Budinak. E téren nagy gyakorlata volt!

Megjött Árpi bácsi, akit az autóból kiugró Fáni és Páni megelőzött.

Miklós bácsi szerette, ha őt, mint költőt, érdek nélkül is szeretik. Őt ilyen önzetlen módon szerető kevés akadt, - de Fáni és Páni e kevesek közé tartozott. Igaz, Miklós bácsinál még jobban szerették Zsolt bácsit, de rá Miklós bácsi nem volt féltékeny.

Árpi bácsi és Miklós bácsi beszélgetését nem kísérte galambbúgás, talán azért, mert a padjuktól néhány méterre levő galambok mással voltak elfoglalva: valamit nagyon csipegettek a földről.

Miklós bácsi bevallotta fiatalkori bűneinek egyikét: mint lőtt balkáni gerléket légpuskával, e gerlékből többet is, de másfajta gerlét, olyat, amelynek a nyakán nincs fekete csík, viszont a szárnyában barna szín igen, csak egyetlenegyet, mert utóbbi nagyon ritka! Azt, hogy két ilyet is lőtt, nem állíthatja, mert nem biztos benne, és ő nem hazudós.

Árpi bácsi sem gondolta, hogy Miklós bácsi hazudós, de azért, mint vérbeli író, a költők túlzottan képzeletből való írogatását kissé lenézte. Az utóbbi (nem balkáni!) gerle létét is határozottan megkérdőjelezte. Miklós bácsi a Kutyás Erdő közepén e gerlére vonatkozó állítását semmivel sem tudta igazolni, se tanúval, se könyvbeli képpel, se fényképpel, de még laptopot sem szokott magával cipelni.

Árpi bácsi kioktatta Miklóst bácsit arról is: a vadgalamb és a gerle ugyanazt jelenti! A nép így emlegeti a gerlét, olykor vadgalambként, olykor gerleként, népdalokban kedveskedően gerliceként.

Ezt Miklós bácsi nem hitte el, mert mindeddig úgy tudta: más a vadgalamb, más a gerle. Később azonban, már otthon, az internet segítségével, megállapította: Árpi bácsinak félig igaza van, mert a gerlét vadgalambnak is mondja a nép. A Miklós bácsiban lakozó költő erre mindenfélét mondott magában az össze-vissza beszélő népről, - de az igazság, azért mégiscsak igazság, még ha nem teszik is valakinek!

Ám az is kiderült: a gerle szárnyában valóban barna szín is van, bőven, bár egyesek ezt rozsdavörösnek nevezik. Így a másik igazság-fél Miklós bácsié lett.
Mármint pontosabban a két igazság közül az egyik. Utóbbi miatt Miklós bácsi kicsit elnézőbb lett a nép iránt, ha nem is bocsájtott meg neki teljesen gerle-ügyben.

Sok mindenről beszélt még Árpi bácsi és Miklós bácsi ott a padon, az erdei asztalnál. Szóba került az is, hogy miként mentette meg Árpi bácsi a nagy dobozban valaki által a kertkapuja elé tett gyámoltalan galambfiókákat. Másik történet meg arról szólt, hogy egy galamb annyira szerette Árpi bácsit: a feje tetejére szállt, azután pedig belebújt a szakálla alá. Miklós bácsi ezt nem hiszi el? Fénykép is van róla valahol!

Miklós bácsi másnak talán nem hitte volna el, de Árpi bácsinak igen, mert tudta róla: imádja az állatokat, és a gondjaiba vett állatok is őt.

Assisi Szent Ferenc a monda szerint a madaraknak is prédikált, és amikor ő szólt, a szárnyasok mind körülvették, csendben hallgatták, ha csuhájával megérintette őket, akkor sem repültek el.

Miklós bácsi később, amikor hazafelé ballagott a Kutyás Erdőből, arra gondolt: Árpi bácsi is rendkívüli hatással van a körülötte levő állatokra, akár az Assisi Szent Ferenc tiszteletbeli követője címet is megérdemelné.

Amíg ballagott, saját verse is eszébe jutott, az Állatok lelke:

Állatok lelke, akármily csonka lélek,
megérezhet zokogó messzeséget
vagy közelségét szívnek és örömnek,
s hűség-szemekben bánat-, vagy örömkönnyek.

A kivert kutya, mint hajléktalan ember,
tétován áll, s ha indul, bízni nem mer.
Benne oly érzés, amelynek nincsen mása:
elrejtett sebben gazdája árulása.

Macskád szeméből picikét női lélek
csillog rád, fénye bájnak, kedvességnek,
és nem igaz, hogy csak érdek van ebben:
a szeretet is hajtja, hogy hízelegjen.

Egyszer megláttam: ketrecben varjú károg.
Így magyarázta: éhes vagyok, látod?!
Börtönéből koldult az ember foglya,
ahogy szabadon annyi kis veréb szokta.

Én jól értettem, amit a varjú mondott,
a rekedt hangú, szívéből jött gondot.
Okos szemében bút és vágyat láttam,
és eltűnődtem azon: sokféle rács van.

Bár példát példára halmozhatnék, végül
csak azt mondom: a gőg nehezen békül.
Sok ember van, ki sohasem szeretne
ránézni egyszer a lélek-kezdetekre,

s utunk látni, amely, vélt célba érten,
annyiszor állt az embertelenségben,
s hány ember - amíg hat a torz varázslat -
"lélekkel" sem más csak lélektelen állat!

- No, ez a versem eléggé szomorú! - vallotta be önmagának Miklós bácsi. Valamelyik évben írtam, október 4-én, az Állatok Világnapján. Mikor is lehetett?

Hát, ha a költő nem írja oda a vers születésének évszámát, később esetleg csak annyit válaszolhat az előbbi kérdésre, tréfásan: nem tegnap.

A nyári égen ide-oda röppentek a fecskék, nyugtalan íveket húztak a nyugodt kékben. Miklós bácsi tudta: a villámgyors fecskék a rovarokat szedegetik össze, de ez a valóság nem elégítette ki, szerette volna azt hinni, hogy a fecskék aprócska gyöngyszemeiben más is csillog, nem csak a rovarok utáni vágy, hanem ennél több, valamiféle érzés, fel nem ismert tudat, kezdetleges, mégis, nagyon is megbecsülendő lélek.

A költészet már csak ilyen, valóság és képzelet olykor furcsa együttese, de Miklós bácsi azt is tudta: a képzeletnek segítenie kell a valóságot, és a valóságnak a képzeletet.

Hát, igen, igen, - kellene...

(FOLYTATOM)