Szirmán arról szólt rózsaszín,
hogy bánat csókol örömet,
s a Messzeség szívébe már
Közel is beköltözhetett.

Így volt? Vagy nem? Fehér idő
lengett, túl merész kék felett,
s lent nyüzsgött, árnyéktavakon,
madárhangú csillagsereg.

Szellő jött, fordult, rózsaszín
hangja halkult, elhallgatott,
s fordult a táj, és életem,
s már öröm csókolt bánatot.

Hangya futott, s egy másik is.
Hívta őket a boly-haza,
föld alól, gépösztön, sötét,
folyosók labirintusa,

de fent még varázst szőtt a pók,
fel-felvillantott fényszitát,
mely várja kelet-napmesék
arany pontszem pillanatát.

Mint vesztett színt a rózsaszín?
Mikor az égi óra üt,
holdig lobban fel holt selyem,
s híd készül, tűnődő ezüst.

Még mondanám... Még hallanád...
Létben, nemlétben napmesék..
S miért nem kell, ha kart kitár
Közel szívében Messzeség?

(2014)