"Hogy tudnék a legkönnyebben verseket írni?" - kérdezték egy weboldal fórumán. Sokan válaszoltak a kérdezőnek technikai tanácsokkal, vagy kedves tréfálkozással. Ezeknek a válaszoknak is létjogosultsága van, nagyon is. Én hadd válaszoljak Neki komolyan.

Először azt kell eldöntenie: milyen verseket szeretne írni. Ha olyan verseket, amelyek sok olvasónak tetszenek, akkor könnyebb dolga van. A legtöbb olvasó - okaira most nem térek ki - a közhelyekkel teli, giccses verset szerette mindig is. Utóbbiról - az egyébként igen szűk olvasótábor - máig nem szokott le. A közhelyek egyébként - megfelelő értelmezésben - többé-kevésbé igazat mondanak (inkább többé, mint kevésbé). Nem véletlenül olyan népszerű Szabolcska Mihály is, aki giccses verseivel szinte klasszikus költő. Közhely egyébként - legtöbbször - igen szép alkotásokban is van, de ezek nem csupán közhelyekből állnak.

Tegyük fel azonban, hogy a kérdező kutató lélek, tárgyilagosságra törekvő, érdeklődése nem szűkül le valamilyen "problémáktól mentes" irányban, és a közhelyek tartalmát (vagy akár a velük szembemenő igazságot) másképpen szeretné felszínre hozni, mélyebbről.

Akár így van azonban, akár nem, mármint szándékát tekintve, fontos tudnia: a vers nagyobbrészt a rajta kívüli világban van, és csak kisebb részben őbenne. Ott van a hajnalokban, alkonyokban, titokzatos, egyedül álló nagy fában, barátságosan félelmetes erdőben (utóbbi inkább csak játszik az ijesztgetéssel, de azért valóságosan is fellelhető benne), a szeme előtt hirtelen feltűnő, elfutó mezőben.

Ha pedig a kérdező kinéz az ablakán (akár Budapesten, a Rózsadombon van ez az ablak, akár egy vidéki város lerobbant lakótelepén), megláthatja a társadalmat, a mait, de némi gondolkodás után a múltbelit is. Most már csak döntenie kell: az igazat akarja megírni, - vagy visszaretten a valóságtól.

Nem ragozom tovább: a verset nem nehéz megtalálni. Más kérdés, hogy mit ér manapság valójában a vers egyáltalán, színvonalától teljesen függetlenül, és mit ért - szépítés nélkül - a múltban.

Van azonban egy nagyon fontos dolog, amit sokan elfelejtenek. Ha nem is minden esetben és mindenkinél, de legtöbbször az először leírt vers még javítgatásokra szorul. A jó kifejezés, hasonlat, költői kép helyett másnap (harmadnap?) jobb is akadhat. Sok jó verssel találkoztam, amelyik némi javítással még jobb lehetett volna.

A költői képek, hasonlatok sokszor bátorságot igényelnek a szerzőtől, mert a közhelyektől való meredek eltérés ijesztő lehet. Sok évtizeddel ezelőtt (még igen csak ifjú koromban) a pécsi Jelenkor szerkesztője (rovatvezetője?) beküldött írásaimnál rámutatott: gyakran megijedek saját merészebb költői képeimtől
(ugyanakkor megígérte, hogy közöl beküldött verseimből, ezt ugyan végül nem teljesítette, előbbi észrevétele viszont a későbbiekben nagyon értékes volt számomra).

Kétségtelen, hogy a merészség bizonyos fokáig gyakran máig sem jutok el, mert ilyenkor két dolgot kell mérlegelnem egyszerre: a vers könnyebb vagy nehezebb érthetőségét, valamint a mélyebbről felhozott hasonlat, kifejezés irodalmi értékét. Gondolom sokan így vannak vele, és talán nem kevesen, mint én is, gyakran inkább a könnyebb érthetőség mellett döntök. Tréfásan szólva: picikét közelebb áll szívemhez Petőfi, mint Ady Endre, bár utóbbinak is sok versét szeretem.

(2014)