Gróf Bethlen Béla erdélyi magyar arisztokrata 1940-1944 között a Magyarországhoz visszacsatolt észak-erdélyi területen két vármegye főispánja volt, 1944 őszén pedig még fontosabb tisztséget töltött be, mint Észak-Erdély kormánybiztosa. (Rokonságban állt gróf Bethlen Istvánnal, aki a Horthy-korszakban egy ideig Magyarország miniszterelnöke volt, de később is mindvégig megmaradt Horthy bizalmasának, tanácsadójának, és - számomra az irodalomból úgy tűnik - a Horthy-korszakot kiszolgáló államférfiak között Bethlen István volt a legértelmesebb, és legravaszabb. Mellékesen jegyzem meg, hogy Bethlen István felesége, gróf Bethlen Margit egyik könyvéről, az Impressziókról is írtam, az interneten megtalálható.)

A fentebb említett mű, mint majdnem minden emlékirat, több okból is tűnődésre készteti azt a (manapság ritka) olvasót, aki tárgyilagosan akarja mérlegelni mindazt, ami az emlékiratokból következik. Egyes részletek valóságnak való megfelelése, úgy gondolom, még a történészek által is nehezen ítélhető meg, hiszen az emlékiratokban (így ebben is) sok olyan leírás található eseményekről, a szereplők magatartásáról, ami utólag nehezen vagy nem is ellenőrizhető, még akkor is, ha a szerző, mint gróf Bethlen Béla, sok írásbeli bizonyítékot is beszerzett, csatolt.

Fentiek ellenére úgy tűnik számomra: amit Bethlen Béla leírt az, legnagyobbrészt, esetleg majdnem minden részletnél, igaz lehet. Miközben a Horthy-korszakban sokat emlegetett "úri becsület" nyilván általában nem felelt meg az erkölcsi kritériumoknak (még az erkölcs vallási felfogásának sem), addig - ritka kivételként - voltak olyanok is, akik, az osztályhelyzetüknek megfelelő korlátok mellett ugyan, de bizonyos emberséget, tisztességet is tanúsítottak, utóbbiak közé sorolható, benyomásom szerint, gróf Bethlen Béla is. (Osztályérdekeit nem tehette félre, mert akkor a társadalmi rendszer kiközösítette volna, mint ez gróf Károlyi Mihály esetében történt).

Bethlen Béla két olyan megyében lett főispán, ahol a lakosság 70, ill. 80 százaléka nem volt magyar, hanem legnagyobbrészt román. Az emlékirat szerzője elég okos volt ahhoz, hogy belássa: a románsággal való méltányosabb eljárás a két megyében egyúttal a kisebbségben levő magyarság érdeke is.

Minden emlékirat a rajta tűnődő számára úgy egész, ha számba veszi nem csak azt, ami benne van, hanem azokat is, melyek nincsenek benne, - de a benne levők értelmezéséhez szükségesek.

Abban az időszakban, amikor Bethlen Béla a két vármegye főispánja volt, állítása szerint a közigazgatás ügyeibe nem volt beleszólása, mert azt az alispánnak kellett a törvények szerint intéznie, ő a rendeleteket sem kapta meg. Ez valószínűleg igaz, ha Bethlen Béla ilyen határozottan leszögezi, de nem vagyok hivatva eldönteni: így volt-e? Tekintettel arra, hogy sok politikai-társadalmi vonatkozásokkal is bíró problémát a kormány a szerző szavai szerint "egyszerű közigazgatási kérdésként" kezelt, ez a gyakorlat számomra igen furcsának tűnik.

A Hitler által felhergelt erdélyi szászokról Bethlen Béla több helyen is elítélően ír, vezetőik lenézték a magyarságot, aránytalanul követeltek maguknak jogokat (38., 76. old.). (Magatartásuk ezek szerint hasonló volt, mint Csehszlovákiában a cseh Szudéta vidéken élő németeké. L. M.)

Utóbbi nyilván így lehetett, de Bethlen Béla ugyanakkor nem utal arra a feltehetően erős kényszerre a szászok körében, a nyomásra, ami egy adott történelmi helyzetben egy közösség saját becsületes, emberséges tagjait is megfélemlíti. Ez már az emlékirat "mögöttes világához" tartozik, de értelmezéséhez ez is fontos, hiszen a német nemzetiséget a második világháború után, így Magyarországon is a svábokat, ért "kollektív büntetés" (kitelepítés) igazságtalan volt.

Bethlen Béla társadalmi osztálykorlátai, mint ez várható volt is, többször felszínre jutnak emlékiratában. Egyik ilyen eset az, amikor arról ír: osztálytársával, Kállay Miklós miniszterelnökkel sokat vitatkozott arról, hogy miért van a honvéd tisztikar, az államgépezet minden ágának tisztviselői kara, valamint a klérus tele név magyarosított svábokkal, mikor ezek zűrzavaros időkben nagy kockázatot jelentenek. (80. old.). Nos, miért volt így? - teszem fel a kérdést, gondolkozzon el rajta az Olvasó, és azon is: miért nem gondolkodott el rajta akkor és előzőleg gróf Bethlen Béla?

1941-42-ben a magyar kormány több olyan intézkedést tett, amelyek "a zsidóságot érzékenyen érintették", írja Bethlen Béla, és hogy a kormány ezeket az intézkedéseket "egyszerű közigazgatási problémának" tekintette, e rendeleteket csak az alispán kapta, és saját hatáskörében ő intézte el. Kétségtelennek látszik, hogy Bethlen Béla e rendeletek ellen szinte semmit sem tehetett (azon kívül, hogy, mint leírja, egy-egy zsidónak segített), de véleményét e rendeletekről nem közli emlékiratában. (120. old.)

Röviden megemlíti Teleki Pál miniszterelnök 1941. évi halálát, ez szerinte nem öngyilkosság lehetett, előzőleg két náci tiszt járt a miniszterelnöknél, valószínűleg ők gyilkolták meg. (59. old.) (Nyilván nem lehet már megtudni az igazat, szerintem azonban az öngyilkosság mellett szólhat Teleki Pál búcsúlevelének szövege, ha az a miniszterelnök stílusának, szóhasználatának megfelelő. L. M.)

Az emlékirat - jogosan - kitér azokra az esetekre, önigazolásul, amikor Bethlen Béla egyéneknek, csoportoknak, vagy jelentős létszámú közösségeknek valamilyen mértékben, emberségességből segített. Ezek az emlékiratból számomra igaznak tűnnek, nem részletezem valamennyit, de kiemelek néhányat, ami jelentősebb lehetett, ha valóban megtörtént.

Utóbbiak közé tartozik, hogy az 1940. évi rossz termés után általánosan 15 dekára csökkent a lisztfejadag (nehéz testi munkásoknak 30 dekára). Bethlen Béla meggyőzte a közellátási minisztert, hogy adjon ki egy rendeletet: a lakosság daráltathassa meg saját kukoricáját is. Ezt követően a szerzőnek része volt abban is, hogy Magyarország Romániától kukoricát vásárolt. (44. - 45. old.)

Másik ilyen eredményként említendő, hogy 1943 nyarán a magyar katonaság embervadászatot akart rendezni a Cibles rengetegében bujdosó román katonaszökevényekre. Ezt Bethlen Béla embertelennek, de politikai szempontból is erősen kifogásolhatónak, és várható eredményét illetően is értelmetlennek tartotta. Végül Bethlen Béla egyenesen Kállay miniszterelnökhöz fordult, aki a hajtóvadászatra való készülődést leállíttatta. (132. - 133. old.)

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot és ekkor Bethlen Béla mindkét tisztségéről (a két megye főispánja és közellátási kormánybiztos) írásban kérte felmentését. Felmentésének ügye elhúzódott.

Amikor új kormány alakult és Lakatos Géza lett a miniszterelnök, Bethlen Béla felismerte: Magyarország háborúból való kiugrásának előkészítése folyik. Ezt követően a belügyminiszter rendeletére a csendőrség sok román értelmiségit és módosabb román gazdát gyűjtött össze internálásra. Bethlen Bélának csak Lakatos Géza miniszterelnök segítségével sikerült az összegyűjtött románok internálását megakadályozni.

1944 szeptember másodikán Dálnoki Veres Lajos hadseregparancsnok közölte Bethlen Bélával, hogy polgári kormánybiztosnak nevezték ki Észak-Erdély tíz vármegyéjére kiterjedően, feladata a polgári lakosság érdekeit védeni, képviselni. Ekkor kezdődnek a Szerző gyakori csalódásai az emberekben. A Székelyföldről kiszorult tisztviselők többsége, bár rendelet írta elő, nem is jelentkezett nála. "Mindegyik menekült, mint a patkányok a süllyedő hajóról" - írta. (157. - 158. old.) Bethlen Bélát, aki az adott rendszert hűen szolgálta, megrázta ez a felismerés.

A német és magyar hadsereg fokozatosan hátrált az erőfölényben levő a szovjet csapatok előtt. Szomorú epizódként említi a szerző azt az embertelenséget, amely e háború egyik epizódja volt: a visszavonuló németek azokat az elcsigázott szovjet hadifoglyokat, akik reggel a fáradtságtól, betegségtől nem tudtak talpra állni, egyszerűen lelövöldözték. Bethlen Béla ezt a tényt közölte a magyar honvédség mellett szolgálatot teljesítő vöröskeresztes főnökasszonnyal, és kérte: jelentse tovább a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Ennél többet az emlékirat szerzője valószínűleg nem tehetett (79. old.), de nem is fűzi hozzá utólag az esetet élesebben elítélő véleményét. (Megjegyzem, hogy 1989 óta meglehetősen ritkák a német csapatok körében előfordult embertelenségek, háborús gaztettek felemlítése, és az Olvasó e pontnál is eltűnődhet rajta: miért? L. M.)

Bethlen Béla az akkori társadalmi rendszer hűséges híveként mindaddig a helyén maradt, amíg polgári kormánybiztosként a rábízott tíz észak-erdélyi megyéből nem került az utolsó település is a szovjet csapatok katonai fennhatósága alá. Ezzel megbízatása megszűnt.

Polgári kormánybiztosi tevékenységének talán legnagyobb tette volt az a hazárdjáték, ami szerencsésen végződött.

Megfigyelte ugyanis, hogy a polgári lakosság azokon a területeken szenved és pusztul leginkább, ahol a harcok elhúzódnak. Remélte, hogy Kolozsvár nem lesz utcai harcok színhelye, és ezért arra biztatta a polgári lakosságot: ne hagyja el városát.

Utóbbi azért volt, Bethlen Béla találó kifejezésével, "hazárdjáték", mert ha a németek Kolozsvár védelme mellett döntenek, akkor a polgári lakosság veszteségei nagyobbak lettek volna, mintha a kiürítés időben megtörténik. Szerencsére a hadi helyzet alakulásával Kolozsvár védelme nem következett be, és így - utólag - Bethlen Béla állásfoglalása a város kiürítése ellen jobb választásnak bizonyult. (192. - 193. old.)

Ezt követően Bethlen Bélát kalandos útja tovább vitte Budapestre, majd - miközben a háború, a fegyveres harc még tartott, most már nem magyarországi területen - nagy nehezen visszajutott Romániába, Erdélybe. Nem derül ki az emlékiratból, hogy pontosan mi minden vitte őt vissza, de azért sejteni lehet, hiszen itt voltak birtokai, családi kapcsolatai, és valószínűleg úgy vélte: nem követett el bűnöket, talán sok mindent megmenthet régi, háború előtti nagybirtokosi életéből, még ha új rendszer is lesz, amit minden bizonnyal részben előre látott.

Ha voltak ilyen reményei, azokban csalatkoznia kellett. Bethlen Béla ügye a román népbíróság elé került. Az ügyész először közlte vele, hogy sem román, sem magyar, sem szász vagy zsidó részről nem érkezett ellene panasz, ezért szabadlábra helyezi, írást is adott neki erről. Hamarosa azonban újra letartóztatták, az volt a vád ellene, hogy a bécsi döntés utáni időkben a magyar katonaság fasiszta elemeinek erőszakoskodása ellen semmit sem tett.

Ez ellen azzal védekezett, hogy a katonák részéről elkövetett erőszakoskodásról csak egyszer értesült, akkor is magánúton, és nem hivatalos úton, és akkor még nem is volt semmiféle hivatalos megbízatása. (230. old.) (Ez jogilag, - ha így történt - elfogadható, de kétséges, hogy erkölcsileg mennyire. L. M.)

Később Bethlen Bélát olyan vád alatt ítélik öt év egyszerű államfogházra, hogy elősegítette azt az akciót, mellyel román nőket és gyermekeket vittek ki Németországba. (233. old.) Ez Bethlen Béla szerint közönséges hazugság volt, másutt leírja: éppen az ellenkezője volt igaz, mert a németországi munkára való toborzásoknál, amikor presszióra kérték fel, ragaszkodott a rendeletben meghatározott önkéntességre, és annak szigorú betartására.

Az emlékirat utolsó része (Börtönélmények) arról szól, hogy milyen körülmények között töltötte le előbb a rárótt ötévi börtönt, majd pedig azt a három évet, amivel büntetését, ítélet nélkül, még megtoldották, és miként élt kiszabadulása után. Erről az időszakról látszólag nyugodt iróniával emlékezik meg, de éppen ez a stílus teszi erőteljesebbé, jobban átérezhetővé szenvedéseit.
Ezeket az olykor hátborzongató élményeit itt nem részletezem, egyik-másik módszer, körülmény egyenesen a német fasiszták által létrehozott haláltáborok eszköztárával, embertelenségével, kegyetlenségével lehetett azonos, vagy rokon.

E ponton - az igazságot keresőnek - érdemes elgondolkoznia nem csak Bethlen Béla emlékiratán, hanem tágabb keretben a második világháború utáni eseményeken is.

Büntetést érdemelt-e Bethlen Béla?

Jogilag valószínűleg nem. Erkölcsileg - emlékirata szerint - más hasonló tisztséget betöltőknél sokszor emberségesebben cselekedett. Az is igaz viszont, hogy, osztályhelyzetéhez igazodóan, kiszolgálta, fontos posztokon, azt a félfeudális-kapitalista rendszert, amely tele volt társadalmi igazságtalanságokkal, és felelős volt Magyarország második világháborúba való belépéséért, és annak tragikus következményeiért.

Az eddigi világháborúk után azonban a bűnösöket csak igen kis arányban vonták felelősségre, aminek egész sor oka volt. Gondoljuk például el, hogy az akkori társadalomban hány magyar államférfi, politikus, nagytőkés, főpap és még hány más személy a lentebb levő társadalmi rangsorban volt felelős az akkori eseményekért! Ilyen sok embert felelősségre vonni, természetesen lehetetlen volt, másrészt a győztes országokban is sok ember volt felelős ugyanezekért.

Ha Horthyt végül, állítólag Sztálin javaslatára, nem mondták ki háborús bűnösnek, akkor Bethlen Bélát miért vonták felelősségre? - gondolhatná egy naiv olvasó. (Egyébként Sztálin vagy tanácsadói abból az igen fontos szempontból helyesen döntöttek, hogy Magyarország további történelmi folyamatait kedvezőtlenül befolyásolhatta volna Horthy felelősségre vonása, bár háborús bűnössége, a sikertelen kiugrási kísérlet ellenére, nyilvánvaló. L. M.)

Nos, a második világháború után felállított népbíróságok nyilván nem tudtak eléggé mérlegelni, a friss sebek is bosszúért kiáltottak, az új kelet-európai rendszereknek az ítélkezésekhez, bírósági eljárásokhoz megfelelő embereik sem voltak.

Bethlen Bélának (és az ő helyzetében másoknak is) az szerintem mindenképpen jogos büntetés lett volna, ha az új társadalmi rendszerben való tevékeny részvételét, bizonyos tisztségek viselését nem engedélyezik számára, és birtokát a földosztás keretében elveszik, - börtönbe zárása, és ráadásul ott embertelen körülmények között való tartása, emlékiratából legalábbis így látom, viszont semmiképpen sem volt indokolt, igazságos. Ráadásul a volt román vasgárdisták, de még a közönséges bűnözök is sokkal kedvezőbb körülmények között éltek a börtönökben, mint Bethlen Béla és társai.

Tanulhat-e Bethlen Béla emlékiratából valamit a jelen?

Tanulhatna, de nem fog tanulni, egyelőre legalábbis nem.

Megtanulhatná, hogy a múltat, annak társadalmi rendjét, társadalmi viszonyait, mindennapi életét, nehézségeit, eredményeit, kegyetlenségeit, röviden: minden lényeges vonását élővé kellene tenni a ma élők számára.

Ez volna a legjobb módszer Magyarországon is a horthysta nosztalgiákra, meggondolatlan szoborállításokra, félfasiszta jelenségekre, primitív zsidózásokra, a csekély tudású népség aljas érdekből való felhergelésére, becstelen felhasználására-kihasználására..

Napjainkban azonban nem látni, hogy a hatalmon levők (bármelyik kormány is jut hatalomra) ezt az utat követné. A holocaust sem szakítható ki a Horthy-korszak egészéből, az Egészet kellene bemutatni, megérthetővé-átérezhetővé tenni..

Nos, fontos volna utóbbi megvalósulása, mégsem gondolom, hogy egyelőre ez be fog következni..

Miért nem fog? Hát ezen gondolkozzon el az Olvasó, és a gondolkodásban segítheti Bethlen Béla emlékirata is. No meg Bethlen István emlékirata is 1944-ből..

(2014)