Csordogáló időcseppek, lelkünkben esnek.
Betemetnek, elvezetnek siheder korokba,
hol csengettyűs gödölyék gömbölyödnek, szem-forogva.
Fénylő zabot harapnak, ám ereje fogy a napnak...
Szürke hamufellegek összefognak, sátoroznak
fekete bíbor, fekete-bíbor bajt lehoznak...

Menekülni kéne. Cseppenj rám idő!
Szememet csukd merészen, világok között
tarts jelenben- jövőben, felerészben.
Ki az az őrült, aki múltba tart?
Semmiből sehová visz, eltűnik a part.
Csodafényes csillagcsikó, holdra kényes,
fényt lehozó csillagvándor...átnézek
térnyi időrésen, hogy ne féljem a holnapot.
Félelmeimből minden kornak otthagyok.

Csüngök le édeni almafán, útban a pokolba,
majd lángra gyulladok,s elégek egy csipkebokorban...
Jel lehetnék egy márvány-tű obeliszken.
Képzeld el csak bátran, hol merenghet az Isten.
Vésett kőtábláin hagyva csak üzenetet,
vízen járva várat magára.(groteszk a jelenet)
Tragédia lesz ebből nemsokára...

Fénynyalábok, fényvilágok. Elsuhanók, messze járók
Rémület fut át minden letűnt koron...
Gyökereim nincsenek, mégis kapaszkodom.
Egy biztos helyet keresve kutatok.
A Vándor eltűnt. Összekuszálódott utakon
csámborog az elme. Rettenetes lett az ember!
Szabadon arat a halál, igen nagy a gerjedelme!
Egyetlen nevet visszhangzik a kozmosz;
fohászkodik annyi bűnös, háborodott,
az időtlen idejű-korú Őslakoshoz...

Csillagködökön átlebegnek szétzilálódott DNS-ek.
Már újra csend. Az Idővándor késett, a remény veszett...