Szent folyóhoz ment le az a legszebb asszony
Korsótlan kupátlan, vízből hogy merítsen.
Nem bolondult ő meg; tiszta szíve lelke!
Tenyerén a víz,-gyöngyként forog, úgy terelte
hites ura elé, minden nappal-este
szomját eloltani, szerelmét vallani...

Ám az egyik reggel, buborékban lát
szépséges ifjút, csínosat, daliát...
Zavarodik lélek, szívben háború dúl
kavarog a folyó habos tajtékot túr.
Nem terelődik a víz, gömböt sem formáz...
Már leszáll az este, mikor otthonára talál,
arca lángol, zord bú, szívében markolász...
Tekintetét férje agárként vigyázza.
"Se hűs italom, sem Nőmnek bája, mi szemnek kellem?"
Rosszat vél a balga, tépi lelkét a szörny...s nem retten...

Kardot ránt, fény botlik csak rajta, hű hitvese eldől
Vért kóstol a nemes acél penge, s az cseppekben földre hull
Életet nyer a halál olcsón, ha az elme elborul...
Hőköl ijedten a nagyúr: "Ó mit tettem, mit tettem?"
Fiára lel, s kérdi az: ki vére hullt ártatlanul?.. mert cseppen,
vasra nem alvad, így bűnös nem lehet!
S hol van jó anyám, hogy szomjam oltanám?
"Az ő vére az... úgy sejtem csábult a hitszegő"!
Vedd az életem-apám, hogy újra lássam Őt!
Ohó, ne siess fiam, fogd kardomat előbb!
Két levágott fő fekszik, két törzs mellett.
Illeszd testére szépséges fejét, s a karddal
érintsd, úgy jó anyád életre kél.
Loholva fut, s találja vesztőhelyen porba hullva még.
Hamar összeforrasztja, s csókkal élesztené...
Ám a gyönyörű arc, egy melák testére forrt.
Rossz-életű némberé az, kit atyja veszejtett el...
Szól az anyja, hangja, mint csalogány. Látod fiam, mily rút lettem én!
Sietséged szörnyet szült! A mindenható büntet -e
így, vagy csak álnok tréfa ez? De nem, hisz’ Ő mindent lát,
mindent hall. S e tettnek oka van. Vidd hírül, hallja atyád:
Nem számít, hogy úr, vagy szolga,
vagy mesés kincsekkel van dolga,
rangja nincs. Teremtője előtt egyenlő.
Lehet szeplőtelen, élheti tolvajként életét
egyformán esdekli a kegyelmet, élteti az Ő szent nevét.
Előtte nincs hitvány, leprás- kiutált, sem főúr, előkelő...

Ó, én a hitvány, lenézett pária!
Dicsőségedben az égi világban
asztalodhoz engedd, hogy oda üljek!
S az ily megvetett némberek, ha tűrnek
szenvedést, Általad kínok enyhülnek...
S majdan újjászületnek ők is egyszer
kegyelmedben. Százszor tán, vagy ezerszer...