"Üzenem az otthoni hegyeknek"
még nem koptattam el elég bocskort!
Átvágok gerinceken, völgyeken,
őrizni a szépet, feledni, mi rossz volt...

Csendítek napokat szélparipák hátán,
tovatűnt szabadságom, valahol vársz rám?
Lejárom érted a lábamat térdig,
azt sem bánom, ha sebem kivérzik.


Ha csontom is gyulladt, hegesedik,
keselyűk szava fülembe élesedik.
Száraz homok a szemem és torkom,
szomjúságom könnyeimmel oltom.

Marjon, fájjon a lélek is,
ha kell, kiállom évekig!
A tudat hasad- szétesik,
s meggyötörnek a rémeik...

Átkozott bolond vagy esztelen!
Szellős ruhámat engedem
a tövisbokrokkal játszani...
Nem akarok többé ártani!
Szerelmet könnyekért váltani...

Majd elviszem szóim a hegyeknek.
Szétszórom mindet. Keresd meg!
Baljós hazában eretnek a gondolat,
ha nyújtom feléd a jobbomat ?

Tiszta életű, nemes a szándék,
meggyötört már úgy is száz, meg száz év...
Tekinteted mindig gyanakvó,
már önmagadra is haragszol,
szavaid is csak panasz-szók...

Testünkben elfogyunk idő előtt,
elsorvad belőlünk az erő.
Véred-verítéked adod.
Ám nem lehet rab a gondolatod...

Szárnyalhat égig, lelked is szabad,
ha hegyeken fut végig, kínja szakad.
Kettétörnek kárhozat-láncai,
kisimulnak az áldott föld ráncai.

"De a kő marad"...