A bodzabokor ágán ültem. Kertünkben igen terebélyesre nőtt a birsalmafa szomszédságában levő bodzabokor. Itt fújtam ki egy fémcsőből a bodzabogyókat. Ártatlan szórakozás, ha a bogyók éretlenek. Ha érettek, és mások ruhájára pattannak rá, akkor e szórakozás már nem annyira ártatlan, legfeljebb a bogyócskák azok.

Valójában a szobában kellett volna gyötörnöm a számtanpéldákat, de ezt a műveletet erősen halogattam. Nem csoda, már akkor sem szerettem gyötörni senkit, semmit, - legkevésbé a számtanpéldákat!

A birsalmák egyikén kis szárnyas rovarfélét vettem észre. Előhúztam zsebemből a nagyítóm, és megnéztem azon keresztül is.

Abban a pillanatban leestem a bodzabokor ágáról, mert picike, ezüstruhás emberkét láttam a nagyító üvegszeme alatt!

Leestem, de csak a fenekem bánta. Visszamásztam az ágra, és ujjamat a kis emberke elé tettem. Felsétált rá. Fülemhez illesztettem az ujjam, így az emberke halk, zümmögő szavat, nagy nehezen, megértettem. Persze, fülelnem kellett, erősen!

Legelőször azt tudakoltam tőle: ért-e a számtanpéldákhoz?

Örültem volna neki, ha ért, mert akkor nagylelkűen, és számomra léleknyugtatóan, megengedtem volna neki: ő készítse el a házi feladatom.

Ezt a nagylelkűségem azonban nem koronázta siker, mert a picike manóemberke, akiről kiderült, hogy Pilleherceg a neve, nem szerette a számtanpéldákat, a birsalmasajtot, mézet, meg a túrós palacsinta töltelékét viszont igen.

Megígértem, hogy hozok neki mézet a konyhánkból. Hoztam is egy kis babalábasban, amit húgocskám játék babájától kértem kölcsön. A nagy szemű baba nem tiltakozott a kölcsönvétel ellen, csak bámult. Emlékeztem a mondásra: A HALLGATÁS BELEEGYEZÉS.

A Pilleherceg pirinyó sípocskát vett elő, s lám, a közeli birsalmafa levelei alól egymás után repültek oda az ezüstruhás manógyerekek. Illedelmesen körülvették a mézzel telt babalábast, és mielőtt nekiláttak volna a mézlakomának fejbólintással jelezték felém köszönetüket.

E naptól kezdve gyakran találkoztam Pilleherceggel és az aprócska gyerekmanókkal. Megtudtam, hogy ők mind a birsalmamanók nemzetségéhez tartoznak.

Én mézet, kalácsdarabkát, almaszeletet, túrós pitét vittem nekik.

Ők viszont új és új csodalényeket mutattak be nekem: táltos lónak beidomított hétpettyes katicákat, sáskát, amelyik faló- és ugrógép szerepét töltötte be náluk (falta a füvet fenemód, de, ha a manók felültek a hátára, ugrált velük). Láttam náluk szekerecskét húzó fényes zöld virágbogarat is.

A birsalmamanókkal a rovarok nem mertek ujjat húzni. Volt olyan szúnyog, amelyik egyoldalúan vérszerződést akart kötni velük, de erről a birsalmamanók kétélű kardocskái lebeszélték. A légy sem mert szemtelenkedni velük, mert félt, hogy a pici kardoktól a végén valóban szemtelen lesz.

Fentieken kívül a birsalmamanók sok érdekes történetet is elbeszéltek életükről, mindennapjaikról. Ezeket, már bent a házban, a macskámmal közösen körmöltük le a füzetembe.

A történetekre a tanító bácsitól többször is jelest kaptam, de a lekörmölt írás külalakjára sokkal szerényebb érdemjegyet. Utóbbira olykor inkább szégyenkezőt!

Ősz vége felé a birsalma manócskák elbúcsúztak tőlem. Mindegyikük hétpettyes katicabogárra ült, hét csókot dobott felém, majd pedig Pilleherceg elszavalta nekem Bátorbirs Benedek Boldogbirsalma-díjas manóköltő okító költeményét:

Baj, ha a ló rúgós.
Jó, ha pite túrós.

Mikor mézet láthatsz:
ne szólj a darázsnak!

Lelsz birsalma sajtot?
Költsd el, s költs egy dalt ott!

A manócskák katicabogár táltosukon fától fáig, bokortól bokorig repültek, és eltűntek a szemem elől.

Télen azonban nagymamám birsalmasajtjai a kamrában nem tűntek el a szemem elől, ha ellenkezőleg: mindkét szememnek becsületesen feltűntek.

Nem jó nagy feltűnést kelteni, legalábbis annak a sajtnak, amelyik birsalmasajt. Hiányoztak a manócskák, hát bánatomban megettem az összes birsalmasajtot. Nagymamám a fejét csóválta, sőt, bár mosoly kíséretében, azt is mondta:
- Ejnye!

Ilyen szigorú nagymama volt!

Cicám nem bánkódott a manócskák után, meg nem is szerette a birsalmasajtot. Így inkább egy májas hurkát mentett meg a kamrában, bánat nélkül, attól, hogy e szegény disznóból való leessen a rúdról, amin lógott, és bélesete után még balesetet is szenvedjen.

Szegény cicust ezért a májas hurka mentésért nem dicsérték meg. Ilyen hálátlan olykor kisvilág, nagyvilág!