Feltöltve: 2014-02-23 07:23:00
Megtekintve: 6282
Csingilingis csodakutak
Vándorolt Dalos János, ez a jóravaló, dolgos legény, nevéhez híven dalos kedvű.
Miért vándorolt?
Azt álmodta: a Szerencsekirály meghívta vendégségbe.
Az álom csak álom, de János komolyan vette. Úgy döntött: addig vándorol, amíg rá nem akad a Szerencsekirály országára.
Ment, ment, - és megint csak ment. Egy mező szélénél kutat pillantott meg. Abból valami nagyon szőröset lobogtatott ki a szél, mintha óriási szakáll lett volna.
Hát, - az is volt! Arra gondolt János: egy óriás szakálla lehet! A kútból ekkor csengőszó csingilingizett ki.
Megragadta János a szakállt, húzta felfelé. Igen könnyen ment a dolog, aminek az volt az oka, mint a végén kiderült: nem óriás szakálla volt, hanem picike törpe óriási, hosszú szakálla.
A törpével, Mityimatykóval, azután tisztázta János: a törpe nem esett bele a kútba, hanem a kút volt a lakása, és szakállát mindennap szellőztetni szokta a kútból addig, amíg csengős ezüstórája hármat nem csilingel.
Mityimatykó Jánost, jó szándékáért, megjutalmazta a Mindent Látó Vakmacskával.
Tarisznyájába a legény a macskát, elbúcsúzott a törpétől, és ment tovább.
Estefelé új kutat pillantott meg az erdőszélen. Abból meg két ijesztően hosszú láb lógott ki.
- Valaki beleesett a kútba, talán egy nyurga óriás! - gondolta János.
A tarisznyából viszont kiszólt a Mindent Látó Vakmacska, de csak annyit mondott:
- Kérd el majd a Toronyugró Mókust!
A kútból hirtelen csengőszó hallatszott. János megfogta a két lábat, húzta-húzta. No, ez már nem ment könnyen, beleizzadt, de a végén mégis kihúzott a kútból egy sovány, nyurga óriást.
Az óriást Nyakigláb Mártonnak hívták. Kiderült: nem esett bele a kútba, hanem ott lakik, csak kinyújtotta, nyújtóztatta hosszú lábait a kútból néhány csengősóra-percig.
Jó szándékú segítőkészségéért az óriás aranyakat és gyémántokat akart adni a legénynek, de János inkább a Toronyugró Mókust kérte. Megkapta.
Betette a mókust a tarisznyájába, a Mindent Látó Vakmacska mellé, és ment tovább. Később lefeküdt aludni.
Reggel folytatta az utat. Hegy lábához érkezett, ott megint egy kutat látott. A kútból hatalmas orr kandikált ki.
Hirtelen csengőszó hallatszott. Az orr visszahúzódott.
János lekiabált a kútba:
- Nagyorrú Óriás Úr! Mit csinál a kútban?
A kútból panaszos nyögés jött fel, majd pedig magyarázat:
- Nem vagyok óriás, csak az orrom óriási! Egy boszorkány bánt el velem, megnövelte az orrom, pedig jószívűen megvendégeltem őt kenyérrel, kolbásszal! A hálátlan teremtés! Most, szégyenemben, e kútban élek, ide rejtettem el hatalmas orrom, de időnként kidugom levegőzni.
A Mindent Látó Vakmacska azt súgta Jánosnak a tarisznyából:
- Ugráltasd szegény ember orrán a Toronyugró Mókust! Jutalmul pedig
Jószimatú Kisugatóst kérd el!
A kútbéli ember először megijedt az orrára ugró mókustól, de hamar mosolygósra vált az ábrázata, mert valahányszor a mókus ugrott egyet az orrán, az orra kisebb lett. A végén kimászott a kútból, de már igen vidáman, daliás legényként, csinos orral.
Jánosnak még említenie sem kellett a Jószimatú Kisugatóst, mert az ember örömében rögvest nekiajándékozta.
Jószimatú Kisugatós folyton-folyvást szimatolgató, és olykor-olykor kicsit ugatgató pöttömnyi kutyuska volt.
Most a kutyus ment elől, ő mutatta az utat. Igen fura, felhőkig érő, ajtó nélküli toronyhoz értek.
Azon a tájon még a madár se járt, és olyan nagy volt a csend, hogy érezni lehetett: különös, elvarázsolt vidék.
A Mindent Látó Vakmacska kinyávogta a tarisznyából: ő már látja, hogy ki üldögél bezártan, nagy búsan a torony legfelsőbb szobájában.
Ki is?
A világ legszebb és legkedvesebb királykisasszonya, Csillagszívű Szilvia.
Dalos János énekelni kezdett. A királykisasszony lenézett Jánosra csöppnyi ablakából.
Jánosnak nagyon megtetszett a szépséges királykisasszony. Levelet írt neki.
A Toronyugró Mókus felugrott a levéllel a királykisasszony ablakába, később pedig a válaszlevéllel leugrott.
Ettől kezdve naponta levelezett egymással János és a királykisasszony. A levelek egyre szerelmesebb szavakkal teltek meg.
Ám miként szabadulhatna meg a leány a furcsa toronybörtönből, amit a Hatfogú Boszorkány építtetett neki?!
János kitalálta. Kendert szerzett, kötéllétrát font, annak végéhez pedig erős cérnaszálakat erősített. A Toronyugró Mókus, fogai között a cérnaszálak végével, felugrott a királykisasszonyhoz, aki a cérnaszálakon lassan-lassan, hogy azok el ne szakadjanak, felhúzta magához a kötéllétrát, az ablakkerethez rögzítette, és szerencsésen lejutott rajta.
No, most már csak egy volt hátra: eltűnni onnan, de gyorsan!
Szerencséjükre a Hatfogú Boszorkány aznap olyan részeg volt az almabortól, hogy csak négykézláb tudott mászkálni. Hiába mondta neki kedvenc madara, Károgó Jancsi, hogy lopják a szép királylányt, a boszorkány csak motyogott rá valami érthetetlent.
János továbbment a királyleánnyal, macskával, mókussal, kutyussal, és ráakadtak a királykisasszony országára.
Hát ez az ország éppen az volt, amit János az álmában látott, - és ott tényleg a Szerencsekirály uralkodott!
Jánosból herceg lett, és Szilvike királykisasszony boldog férje. A Mindent Látó Vakmacskát a király kinevezte udvari látnok-főtanácsosnak, Jószimatú Kisugatós a szaglástan professzora lett a Királyi Udvari Kutyaegyetemen, a Toronyugró Mókus pedig a mogyoróbokrok számlálási főbiztosa.
Így hát végül mindegyikükre rámosolygott a szerencse.
Miért vándorolt?
Azt álmodta: a Szerencsekirály meghívta vendégségbe.
Az álom csak álom, de János komolyan vette. Úgy döntött: addig vándorol, amíg rá nem akad a Szerencsekirály országára.
Ment, ment, - és megint csak ment. Egy mező szélénél kutat pillantott meg. Abból valami nagyon szőröset lobogtatott ki a szél, mintha óriási szakáll lett volna.
Hát, - az is volt! Arra gondolt János: egy óriás szakálla lehet! A kútból ekkor csengőszó csingilingizett ki.
Megragadta János a szakállt, húzta felfelé. Igen könnyen ment a dolog, aminek az volt az oka, mint a végén kiderült: nem óriás szakálla volt, hanem picike törpe óriási, hosszú szakálla.
A törpével, Mityimatykóval, azután tisztázta János: a törpe nem esett bele a kútba, hanem a kút volt a lakása, és szakállát mindennap szellőztetni szokta a kútból addig, amíg csengős ezüstórája hármat nem csilingel.
Mityimatykó Jánost, jó szándékáért, megjutalmazta a Mindent Látó Vakmacskával.
Tarisznyájába a legény a macskát, elbúcsúzott a törpétől, és ment tovább.
Estefelé új kutat pillantott meg az erdőszélen. Abból meg két ijesztően hosszú láb lógott ki.
- Valaki beleesett a kútba, talán egy nyurga óriás! - gondolta János.
A tarisznyából viszont kiszólt a Mindent Látó Vakmacska, de csak annyit mondott:
- Kérd el majd a Toronyugró Mókust!
A kútból hirtelen csengőszó hallatszott. János megfogta a két lábat, húzta-húzta. No, ez már nem ment könnyen, beleizzadt, de a végén mégis kihúzott a kútból egy sovány, nyurga óriást.
Az óriást Nyakigláb Mártonnak hívták. Kiderült: nem esett bele a kútba, hanem ott lakik, csak kinyújtotta, nyújtóztatta hosszú lábait a kútból néhány csengősóra-percig.
Jó szándékú segítőkészségéért az óriás aranyakat és gyémántokat akart adni a legénynek, de János inkább a Toronyugró Mókust kérte. Megkapta.
Betette a mókust a tarisznyájába, a Mindent Látó Vakmacska mellé, és ment tovább. Később lefeküdt aludni.
Reggel folytatta az utat. Hegy lábához érkezett, ott megint egy kutat látott. A kútból hatalmas orr kandikált ki.
Hirtelen csengőszó hallatszott. Az orr visszahúzódott.
János lekiabált a kútba:
- Nagyorrú Óriás Úr! Mit csinál a kútban?
A kútból panaszos nyögés jött fel, majd pedig magyarázat:
- Nem vagyok óriás, csak az orrom óriási! Egy boszorkány bánt el velem, megnövelte az orrom, pedig jószívűen megvendégeltem őt kenyérrel, kolbásszal! A hálátlan teremtés! Most, szégyenemben, e kútban élek, ide rejtettem el hatalmas orrom, de időnként kidugom levegőzni.
A Mindent Látó Vakmacska azt súgta Jánosnak a tarisznyából:
- Ugráltasd szegény ember orrán a Toronyugró Mókust! Jutalmul pedig
Jószimatú Kisugatóst kérd el!
A kútbéli ember először megijedt az orrára ugró mókustól, de hamar mosolygósra vált az ábrázata, mert valahányszor a mókus ugrott egyet az orrán, az orra kisebb lett. A végén kimászott a kútból, de már igen vidáman, daliás legényként, csinos orral.
Jánosnak még említenie sem kellett a Jószimatú Kisugatóst, mert az ember örömében rögvest nekiajándékozta.
Jószimatú Kisugatós folyton-folyvást szimatolgató, és olykor-olykor kicsit ugatgató pöttömnyi kutyuska volt.
Most a kutyus ment elől, ő mutatta az utat. Igen fura, felhőkig érő, ajtó nélküli toronyhoz értek.
Azon a tájon még a madár se járt, és olyan nagy volt a csend, hogy érezni lehetett: különös, elvarázsolt vidék.
A Mindent Látó Vakmacska kinyávogta a tarisznyából: ő már látja, hogy ki üldögél bezártan, nagy búsan a torony legfelsőbb szobájában.
Ki is?
A világ legszebb és legkedvesebb királykisasszonya, Csillagszívű Szilvia.
Dalos János énekelni kezdett. A királykisasszony lenézett Jánosra csöppnyi ablakából.
Jánosnak nagyon megtetszett a szépséges királykisasszony. Levelet írt neki.
A Toronyugró Mókus felugrott a levéllel a királykisasszony ablakába, később pedig a válaszlevéllel leugrott.
Ettől kezdve naponta levelezett egymással János és a királykisasszony. A levelek egyre szerelmesebb szavakkal teltek meg.
Ám miként szabadulhatna meg a leány a furcsa toronybörtönből, amit a Hatfogú Boszorkány építtetett neki?!
János kitalálta. Kendert szerzett, kötéllétrát font, annak végéhez pedig erős cérnaszálakat erősített. A Toronyugró Mókus, fogai között a cérnaszálak végével, felugrott a királykisasszonyhoz, aki a cérnaszálakon lassan-lassan, hogy azok el ne szakadjanak, felhúzta magához a kötéllétrát, az ablakkerethez rögzítette, és szerencsésen lejutott rajta.
No, most már csak egy volt hátra: eltűnni onnan, de gyorsan!
Szerencséjükre a Hatfogú Boszorkány aznap olyan részeg volt az almabortól, hogy csak négykézláb tudott mászkálni. Hiába mondta neki kedvenc madara, Károgó Jancsi, hogy lopják a szép királylányt, a boszorkány csak motyogott rá valami érthetetlent.
János továbbment a királyleánnyal, macskával, mókussal, kutyussal, és ráakadtak a királykisasszony országára.
Hát ez az ország éppen az volt, amit János az álmában látott, - és ott tényleg a Szerencsekirály uralkodott!
Jánosból herceg lett, és Szilvike királykisasszony boldog férje. A Mindent Látó Vakmacskát a király kinevezte udvari látnok-főtanácsosnak, Jószimatú Kisugatós a szaglástan professzora lett a Királyi Udvari Kutyaegyetemen, a Toronyugró Mókus pedig a mogyoróbokrok számlálási főbiztosa.
Így hát végül mindegyikükre rámosolygott a szerencse.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!