KEREK-E BIKMAKBÜKKFÖLD ERDEJE?

Pöttömtöttöm, ez a kis lókötő törpeköltő, maga sem gondolta volna, amikor KEREK ERDŐNK című versecskéjét az Erdei Füllentések című újság közölte, hogy szelet vetett, még kevésbé azt: ezzel majd vihart arat. Azt írta:

Bikmakbükkföld! Erdőd kerek.
Erre népünk büszke lehet!
Ily erdők legkedvesebbek:
szívünkbe átkerekeznek.
Felettünk köröző madár
sasszemével kört körbejár:
őriz ősi kerekséget,
erős csőrrel minket véd meg.
Kell e kerek erdőnk, sasunk,
kemény, karmos akaratunk!
Bikmakbükkföld! Bátor manók
benned, kerek erdőt lakók.
Ily manóság nincs több, kérem,
az egész földkerekségen!

Picimanó fejébe azonban szöget ütött valami. Szerencsére nem fejre tett szöget verő kalapács, hanem az a fontos kérdés: tényleg kerek-e a bikmakbükkföldi erdő?

A manócska elkezdte kérdezgetni az erdő lakóitól: kereknek tartják-e az erdőt?

Nem sok sikerrel. Az egyik megkérdezett kertelt, vagyis mellébeszélt, a másik ötölt-hatolt, de nem volt abban okosságból se öt, se hat, sőt, még egy sem. A harmadik is olyan körmönfontan szónokolt erről, hogy manócskánknak kedve támadt volna körmére nézni a kis ravaszdinak, akinek lehetett egy s más a füle mögött.

Picimanó azonban nem az a manó volt, aki hamar kiveri a fejéből azt, amit beletett. Azért van a lapuló lapulevél, hogy előhúzzák, és írjanak rá. Meg is jelent az Erdei Füllentések következő számában verse, KEREK-E KEREKERDŐNK? címmel:

Kérded: kerek-e az erdőnk?
Kimondom én, kereken:
ha olyan, mint szüli tortám,
akkor kerek. Kedvelem!
Ha nem kerek? Mint egérkét
cica mégse vigye ki!
Kerektelen kerékségét, -
megbocsájtom én neki!
Ám a döntést meg kell hozni:
manó módra így derék!
Megtekintem erdőnk végét,
közepét, meg elejét..
Eldöntöttem: körbejárom.
Mást nemigen tehetek:
arra, hogy ő járjon körbe,
várhatnék én eleget!

Picimanó ritka manó volt: nem csak a szavaké, hanem a tetteké is.

Hátizsákba tett kolbászkát, sajtocskát, kenyérkét, mákot, diót, mogyorót, szárított gombát, aszalt kökényt, szendergő szamócát.

Végül a tömött hátizsákkal csak egyetlen baj volt: olyan nehéz lett, hogy Picimanó felemelni sem tudta.

Szerencsére két erdei egér jelentkezett teherhordónak:

Mi vagyunk a KETTŐ EGÉR.
Teherhordók. Önnek megér
pár falatot, amit kapunk,
s így terhével elbaktatunk.

Picimanó beleegyezett, mert arra számított: útközben sokat fog vendégeskedni. A vendégeskedés neki nem kerül semmibe, így nem kell sajnálnia azt a kis elemózsiát, amiért az egerek viszik a hátizsákot, helyette.

Ez idő tájt az erdő túlsó felén Hopp és Kopp szintén utazásra szánta el magát. Őket is izgatta az erdő alakja, de ezen kívül terjedelme is.

Hopp szerint az erdő nem túl nagy: egy-két ugrás és - hopp! - már is ott vannak a végén. Hopp azt is szerette volna megtudni, hogy az erdő végére igaz-e a mondás: MINDEN JÓ, HA VÉGE JÓ.

Kopp ezzel szemben úgy vélte, hogy az erdő vége irtó messze van, addig minden cipő, csizma "elkop", azaz elkopik, és baljóslatúan hozzátette: ott talán valaki még a fejükre, orrukra koppant.

Hopp szerint az nevet igazán, aki a végén nevet, és jó volna megtudni, hogy ki az, aki az erdő végén nevet, - és igazán nevet-e?

A két manó feltarisznyázott. Némi gondolkodás után úgy vélték: az erdő kerekségének és terjedelmének vizsgálatát kincskereséssel is összeköthetik.

Ám lehet, hogy sok kincset találnak, - és akkor miként hozzák haza?

Kitolták a fészerből a kis kézikocsit. Hopp beleült, Kopp meg húzta. Tíz percig húzta. Akkorra megunta. Helyet cseréltek: Kopp ült bele, Hopp húzta. Tíz perc után ő is megunta a húzást.

Megpróbáltak lovat szerezni, de az ajánlkozók nem bizonyultak erre alkalmasnak: a mókus fel akarta húzni a kis kocsit a fára, a gyík pedig majdnem balesetet okozott, mert nekihúzta a kocsit egy kőnek. A nyest túl gyorsan futkározott vele, a nyuszt meg juszt se volt lassúbb: Hopp is, Kopp is bokor alatt találta magát, egy sündisznó mellett, még jó, hogy nem rajta.

Végül kiderült, hogy a ló szerepében, másokhoz képest, még a két manó a legjobb.

Nem telt bele egy álló esztendő, csak egy hónapocska kisebbik fele, és Hopp, meg Kopp megtalálta, ha még nem is az erdő végét, de a Világnagy Málnást.

A Világnagy Málnásban picike manó kerekítette nagyra szemeit. Szemet kerekített, de közben málnát menekített. Hová? A saját szájába!

Hopp és Kopp is nagy szemeket meresztett, majd felkiáltottak:
- Picimanó! Hát te itt?!

Picimanó nem tagadta, hogy ő van itt:
- Én vagyok, itt vagyok! Ez a málnás meghívott! Szóval: ez a birtokom. Málnaevés? Nem tiltom. Útra felkerekedtem: erdőnk végét keressem. Azt: kerek-e?, - meglássam! Málnást láttam. Nem bántam. Itt egy bűvészmutatvány: az én számnak pompás szám!

Feldobott egy szem málnát, és a szájával elkapta.

Ám ekkor óriás magasodott fel az egyik málnabokor mögött. Barna volt, és nagyon bundás, szájából jött mély brummogás.

A manók megijedtek, de távolról sem annyira, mint én ijedtem volna meg a helyükben. Ők ugyanis tudták, hogy a málnával belakott medve korántsem olyan veszélyes, mint a korgó gyomrú.

A medve ügyet sem vetett rájuk, csak önmagának brummogott.

Picimanó felbátorodott:

Ez a medve nem veszélyes,
csak ha az idő szeszélyes.
Őrzi itt a málnásomat:
nem fizetek érte sokat.
Málnából annyi a bére,
mennyi bendőjébe fér be.

Picimanó szavai és az igazság olyan messze voltak egymástól, hogy még akkor sem láthatták volna meg egymást, ha távcsőbe néznek. Utóbbit Picimanó is megérezhette, mert tüstént távolabb ment a medvétől. Hopp és Kopp is így tett.

Hopp és Kopp elmondta: ők is az erdő végét szerették volna felkeresni, és megtudni, hogy igaz-e: HA VÉGE JÓ, MINDEN JÓ.

- Nos, akkor minek tovább utazni? - nevetett Picimanó. Itt annyi a jó, sőt, kitűnő málna, hogy attól minden jó lehet: vég, közép, kezdet, holnap, holnapután!

Hopp és Kopp rádöbbent: igaza van Picimanónak!

Annyi málnalekvárt főztek, hogy alig fért rá a kézikocsira. Amíg húzták a kocsit hazafelé, ráadásul sok áfonyát, berkenyét, vadkörtét, érett somot találtak, mind megtömték a kiürült tarisznyákat, hátizsákokat.

Ami az erdő kerekségét illeti: Picimanó új verset írt erről az Erdei Füllentések című újságba.

A sok gyümölccsel úgy megterhelte a pocakját, hogy már kevés ihlet fért bele. Rövidebb lett a verse, mint a legrövidebb nyuszi farok. Ideírom:

ERDŐNK

Erdőnk kerek, - vagy nem kerek?!
A lényeg egy: az, hogy - remek!

Van úgy, hogy a legrövidebb vers kapja a leghosszabb, és leghangosabb tapsot.

(VÉGE)