KIRÁNDULÁS KUKORICAMANÓHOZ

Híre szállt, hogy túl a tágas réten, ott, ahol a fűzfák szegélyezik a patakpartot, van egy nagy fűzfa, a legnagyobb patakparti társai között. Abban a fűzfában van egy mély odú. No és a mély odúban icike-picike manócska lakik: a Kukoricamanó!

- Miért nem a kukoricásban lakik? Abban a zöld, majd sárga tengerben? - tette fel a kérdést Hopp Koppnak.

Kopp azonban erre éppen úgy nem tudta a választ, mint Hopp.

Később megkérdezték a vaddisznókat, akik ősszel be szoktak oda csörtetni, kukoricáért. Ezt a becsörtetést a falubeli népek nem nézik jó szemmel, és kicsörtetik őket, de utóbbit már csak akkor tehetik, ha a vaddisznó csordát észreveszik. Ameddig nem veszik észre: csörög, zörög a kukoricaföld: a vaddisznók falják a sárga csemegét.

A vaddisznók csak annyit röfögtek válaszul Hopp és Kopp kérdésére:
- Röf-röf-röf! Röf! Röf! Röf!

Ezt azt jelentette: őket is meglepte ez a kérdés. Tényleg: miért nem a kukoricásban lakik Kukoricamanó?

Hopp azt mondta Koppnak:
- Szervezzünk egy kirándulást, de ne boka kirándulást! Feltarisznyálunk, és a kukoricásig meg sem állunk. Megkeressük a legnagyobb fűzfát, bemászunk annak mély üregébe, és kérdőre vonjuk a Kukoricamanót: miért is lakik fűzfában, és nem a kukoricásban? Velünk nem fog kikukoricázni!

Elkezdtek készülődni a nagy útra, de még félig sem lettek ezzel készen, máris beállított Picimanó:
- Merre, merre, jó bátyáim? Hozzátok hozott a lábim!

Kopp megrovóan nézett rá:
- A bátyáimra nem jól cseng rímnek az, hogy a lábim! Helyesen úgy mondják ezt a szót: lábaim.

Picimanó védekezett:
- Helyesen úgy mondják, de versben mégsem mindig úgy, mert akkor nem rímel a szó, és az nem helyes. Van költői szabadság is! Én most a költői szabadság szabójaként kissé átszabtam ezt a szót!

- Hát inkább elszabtad.. - húzta el a száját Kopp.

Picimanó, amikor megtudta, hogy hová készül hopp és Kopp, ő is velük akart menni. Hopp és Kopp eleinte nem akart beleegyezni, de Picimanó azt mondta: van egy éles hangú madár- és manóhívogató sípja, az hasznos lehet.

Manóhátakra került három hátizsák. Picimanó madár- és manóhívogató sípjáról annyi hamarosan kiderült: madarat nem hívogat, hanem elriaszt.

Picimanó nem jött zavarba:
- Az is előny, ha madarat elriaszt! Jobb, ha tőlünk messze száll rétisas, egerészölyv, héja..

Ebben igaza volt.

Manót hívogat-e a síp? Ez akkor még nem derült ki, de azt, hogy törpét, - igen!

Csatlakozott hozzájuk Pöttömtöttöm, az erdő e kis kerékkötő és lókötő törpeköltője. Őt sohasem lehetett lerázni, mint ahogy a kullancsot sem lehet kirázni a bőrből, ha ott már megkapaszkodott.

Így hát négyen voltak. Mentek, mendegéltek. Hol fűben, hol sárban, hol göröngyökön.

Sokáig kellett menniük, mert a manólépés sokkal kisebb, mint egy óriás lépése. Varázscsizmájuk meg nem volt.

Pöttömtöttöm kissé elfáradt, méltatlankodott:
- Ilyen a költő sorsa! Egy kis élményért a világ végére is el kell kutyagolnia, még azt sem teheti, hogy kutyaháton utazzon!

A sors talán elrestellte magát? Picike kutyus jött, a csősz unokájának, Klárikának ebecskéje, a Csilicsuli névre hallgató csivava.

A csivava barátságosan viselkedett. A manók, meg a törpécske először megijedtek tőle, mert akármilyen kicsi volt a kutyus, hozzájuk képest oroszlán.

Ám Hopp összeszedte bátorságát, felugrott az ebecske hátára.

A kutyus tűrte. Erre Kopp is, Picimanó is, de még Pöttömtöttöm is kutyushátra merészkedett.

Hopp kiadta a parancsot az ebecskének:
- Fűzfákhoz!

Értette ezt a kutyus, - vagy mégsem? Tény, hogy elszaladt velük egy üres csőszkunyhóhoz, azután egy faluszéli pocsolyához, amiből kortyolt egyet-kettőt, utána felkeresett három ürgelyukat, ezekből azonban egy ürge sem jött ki, majd jó darabon a patak mentén szaladt, végül azonban ott voltak a fűzfák, mögöttük pedig zöld tenger: a kukoricás.

Itt a manók, meg a törpe leugrottak a kutyus hátáról. Az ebecske viszont beszaladt a kukoricásba, hogy megnézze: mi zörög ott, - és miért?

Picimanó azt javasolta:

Nézzük meg a füzeket!
Melyikben van nagy üreg?
Nézzük: benne kis manó
talán megtalálható?

Pöttömtöttöm azonban csendet intett, leült, először tévedésből egy varangyra, de a békának ez nem tetszett, ezért átült egy földgöröngyre, és nagyon nézte a kukoricást. Ezt követően száraz levelet vett elő, madártollat, szedertintás üvegcsét, és szigorúan rászólt társaira:
- Vers jön!

A többiek, kénytelen-kelletlen, beleegyeztek. Jöjjön a vers, majd elmegy, és akkor továbbmehetnek, megkeresni a Kukoricamanót.

Meglepően gyorsan jött a vers. Pötömtöttöm felírta, hogy KUKORICABABA, és máris jöttek a cím alá az engedelmes sorok:

Zöld pólyában pici baba:
cseperedő kukorica.

Fecskecsivit cseveg róla:
nő a baba, nő a pólya.

Felhővárban kékszemű kék.
Surrognak a fácáncsibék.

Cseveg fecskék csivit-szava:
- Itt a pólya, hol a baba?

Leng az inga, ing a pólya:
- csintalan egy szélfióka.

A vers mindenkinek tetszett, csak Picimanó jegyezte meg:
- A fácáncsibék, akiket láttunk, nem surrogtak, hanem elfutottak!

Pöttömtöttöm Picimanó orrára koppintott a madártoll szedertintás végével. A manócskának ez fájni nem fájt, de az orra vége lila lett a szedertintától.

No, most már elindulhattak üreget, és benne Kukoricamanót keresni!

Itt meg kell említenem azokat a fontos felfedezéseket, amelyeket üregekről, odúkról tettek, mert más üreg és odú keresők, vizsgálók is hasznukat vehetik:

1. van olyan üreg, odú, amelyben csak esővíz van, és ha manó bújik bele, akkor a manó vizes lesz,

2. van olyan üreg, odú, amelyben piszok van, és ha manó bújuk bele, akkor a manó piszkos lesz,

3. van olyan odú, üreg, amely csipkedő valaki van, és ha manó belebújik, csípést kap,

4. van olyan üreg, odú, amelyben harapós valaki van, és ha manó belebújik, megharapja ez a valaki,

A mesékben egyébként olyan odú is van, amelyben kincs van, arany, vagy ezüst van, de ilyet a kis társaság nem talált.

Koppnak azonban eszébe jutott Picimanó manóhívogató sípja. Ez jó volt, mert a sípról maga Picimanó már megfeledkezett. Most elővette, sípolt, sípolt.

A sípszó bűvös hangjára sok mindenki elbújt, sok mindenki, aki már előzőleg elbújt, elő sem jött, de kinyílt az egyik fűzfán egy üreg ajtaja, amely üreget eddig, éppen az ajtajától, észre sem vetettek, és kikukkantott rajta egy picike manó.

- Te vagy Kukoricamanó?! - kiáltották fel neki.

- Én vagyok! - vallotta be őszintén, kertelés nélkül a manócska.

- No és miért nem kukoricában laksz, ha Kukoricamanó vagy?! - kiáltotta fel neki Kopp.

- Egyenes kérdésedre itt az egyenes válasz! - mondta Kukoricamanó. Ősszel letörik a kukoricát, betakarítják a termést, a kukoricaszárakat is levágják, elviszik. Márpedig akkor is lakni kell valahol, ha nincs kukorica. Ezért lakom ebben a fűzfában! Gyertek be, legyetek a vendégeim! Már készen van a gilisztaleves!

Nem tudom, hogy ki mindenki szereti a gilisztalevest, de a három manó, és a kis törpe, szerette. Kaptak még szederlekváros palacsintát, és szép csendben kukoricásból elcsent csemegekukoricát is..

A jó ebéd után a kukoricásról mesélt Kukoricamanó.

- Tudjátok, - mondta fülelő vendégeinek - amikor a kukoricaszárakon megjelennek a pólyás kukoricababák, így énekelem nekik a magam költötte dalocskát:

Mosolyog már a földanya.
Nőjön minden kicsi baba!
Napot emel ég-apátok:
derűs fényt hint, szór reátok.
Kis babáknak legyen haja:
simogassa a szél-nagymama!
Kérjük eső-nagypapától:
jöjjön hozzánk ezüst zápor!

Tudjátok, nőnek is a babák, mint most is. Kukoricatestük magába szívja az esőt, fényt, meleget. Hamarosan erőtől duzzadnak, és végül elérkezik a nap, amikor az elszáradó pólya végén kikandikálnak sárga szemeik. Az emberek betakarítják a termést, de közben itt is, ott is marad egy-egy kukoricacső, néhány elszórt kukoricaszem, a hörcsögök, ürgék, mezei pockok nagy örömére. No meg én is kosárba szedem ezeket, és télen ezzel segítek az idelátogató erdei vadakon.
A múlt télen egy vaddisznó így köszönte meg nekem az ennivalót:

Megröföm mit ölém törössz!
Beröffölöm! Nöm rössz! Nem rössz!
Rö-rö-rö-rö-röszönöt,
özöz hö-hö-höszönöt!

Remélem, ti is értitek a vaddisznó beszédet..

A manók értették.

Pöttömtöttöm még többet is értett, mert megértette: Bikmakbükkföldnek elég egy olyan költő is, aki költ, - az pedig legyen Ő, aki másokra nyelvet oly tehetségesen nyelvet ölt! Búcsúzkodásnál így vett hát búcsút Kukoricamanótól:

Maradj mindig e becses földön!
Neked erdőnk mi volna? Börtön!
Itt énekelj, itt írd dalocskád!
Itt nincsenek karmos vadmacskák!
Itt nagy mező, virágos rétek..
Az erdőnkbe ne tedd át lépted!
Rám ott, Költőre, bükkfás honnak
szegényére, jaj, nem gondolnak!
Még tucatnyi díjat sem nyertem..
Tizenegy eggyel kevesebb.. Nem?
Még egy könyvem sincs bőrkötésben.
Szarvastól bőrt hiába kértem!
Itt versed dicsőséget láthat:
Veled itt nem kukoricáznak!

A búcsúzásnál Kukoricamanó megajándékozta őket néhány hasznos dologgal.

Kopp kapott fűzfából faragott fatálat, amiben sok mindent fel lehetett tálalni, ha minden azért nem is.

Hopp kapott levedlett kígyó- és gyíkbőrből készült nadrágtartókat, nadrágok nélkül ugyan, de így sem voltak megvetendőek.

Picimanó kapott egy kukoricaszemekből készült kalapot, amelyik kicsit olyan volt, mint egy sisak, és aki ránézett, egyből így kiáltott fel: - Ni csak! Fura tökfödő! Alatta fej? Miben fő?

Pöttömtöttöm kapott néhány szál kéklő szarkalábat, hogy különbséget tudjon tenni a szarkaláb virág, és a fekete-fehér szarkamadár lába között. Kapott még: piros pipacsot, picsipacsit, meg becsületesen őszinte fűzfalevélből összefűzött légycsapót, amelyik a legyet nem csapja be, hanem, ha eléri, lecsapja.

A megajándékozottaknak egy pillanatra eszükbe jutott: ők elfelejtettek ajándékot hozni Kukoricamanónak. Ám rögtön el is hessegették ezt a gondolatot: - Hess! Hess!

A visszafelé út sokáig tartott volna, ha nem érkezik meg a már ismerős Csilicsuli névre hallgató csivava.

A kutyus hátán azonban nem sokáig tartott, hanem még sokkal, de sokkal tovább!

A kutyus ugyanis előbb ide-oda rohangászott, majd berohant velük a faluba..

(Folytatom)