PICIMANÓ VADÁSZATON

Picimanó dugós puskát kapott a születésnapjára, ajándékul, nagybátyjától, Csípőscsalán Gáspártól, aki látogatóba érkezett Bikmakkbükkföldre a távoli Nádasillaberekpusztáról.

Ágyúval nem szoktak verébre lőni, jegyzi meg a közmondás. Ezzel beismeri: az ágyú nem alkalmas verébvadászatra, mert, ha a nagy golyóbis eltalálja a verebet, a zsákmányt túlságosan tönkreteszi. A dugós puska dugólövedéke nem csinál ilyen verébbajt, mivel egy pici, manókézbe illő, dugós puska dugója inkább csak figyelmeztetés a verébnek: eltalálták, - máskor ne nyújtson puskacélpontot, hanem előbb repüljön el!

A dugós puskának is van azonban hibája, mivel a kilőtt dugót olykor sokáig kell keresgélni a fűben, avaron, bokrok alatt, fák körül, és mire a manó megtalálja, a további vadászatra nem sok idő marad. Olykor pedig meg sem találja, és a vadász kénytelen a dugót bodzaszemmel, vagy vadcseresznyével, esetleg kökénnyel helyettesíteni.

A manócskának a puskáról eszébe jutott egy bikmakkbükkföldi közmondás: HA VAN PUSKA, VADÁSZ IS AKAD HOZZÁ.

Eszébe jutott, - de még más is: miért ne én legyek az a vadász?!

Tovább gondolkodott a kis manó. Ha van puska, van vadász, akkor már csak vad kell hozzá, - és kezdődhet a vadászat.

- Milyen állatra vadásszak? Oroszlánra? Elefántra? - töprengett hangosan Picimanó.

A szarka a bükkfáról meghallotta, lecsörgött neki:

Ne mondj ilyen vadakat!
Keressél más vadakat!
Csúnya szúnyog vért szív itt,
ezért nem is szívelik..

Ám Picimanó úgy vélte: a szúnyog nem elég előkelő vad egy Nagy Vadász számára. No és a szúnyog túl pici, nehéz eltalálni. Oroszlánt, elefántot lőni jó volna, de egyik sem honos Bikmakkbükkföldön.

Vállára vette a dugós puskát, és elindult, ha nem is Afrikába, de az Öregdomb mellé. Ott volt egy mocsár, benne éppen vaddisznó dagonyázott.

A manócska egy darabig elnézegette a vaddisznó erős agyarát, de utána úgy vélte, erősen: ez a vaddisznó nem vad, inkább szelíd. Vadállatot lelőni dicsőség, de szelíd állatot nem. Amellett, ha egy nagytestű szelíd vaddisznó esetleg megsértődik, és vadulni kezd..

Továbbment. A tisztáson hatalmas termetű szarvas sétált. A manócska odaszólt neki:

Az urat most lelövöm!
Álljon hát meg! Köszönöm!
Puskám szól majd: pukk, vagy pekk!,
s Önből máris zsákmány lett!
Felment most a szarv ára!
Legyen zsákmányom mára!

Szajkó Mátyás, a madarak bohóca, gúnyosan ismételgette a szarvas feletti fa ágán:

Felment most a szarv ára?!
Neked szarvas kell mára?!
Lesz gúnyádnak nagy kára,
ha felvesz a szarvára!

A szajkó figyelmeztetésén a manócska picit gondolkodott, majd utána nem is picit. Tényleg! Ha a szarvas felveszi a szarvára, utána pedig megrázza büszke fején az agancskoronát, - hát abból cifra történet kerekedhet! Jobb, ha nem történik meg ez a történet!

Az erdő szélénél fácánok csipegettek valamit. Picimanó bizakodott:

Nem vagyok én balfácán!
Zsákmányom lesz hat fácán!

Sok bizakodás útja vezetett már át bizonytalanba, de talán nem olyan gyorsan, mint Picimanó hat fácán zsákmányul ejtésében való hite. A fácánok, amikor a manó a közelükbe ért, surrogva elrepültek. Picimanó szemrehányóan nézett utánuk. Ám mi egyebet tehetett? Tovább baktatott.

Ni csak! Kit látott meg ismét? Az ismerős szarkát, de az már egy vadcseresznye ágról cserregett le:

Erre-erre! Cserebere!
Csecse puska! Fénye becse!
Cseresznye kell? Áll a csere?!
E cseresznye mily csemege!

Ha nehezen is, de azt lehetett kivenni a szarka csörgéséből, hogy cseresznyét adna - csere alapon - Picimanó puskájáért, mert annak fényes csöve nagyon megtetszett neki.

Mérges lett a manócska. Egy igazi vadász talán eladja fegyverét vadcseresznyéért?! Ha egy zsák mogyoróról volna szó, de az még nem is érik.. Nosza, mindjárt akkorát durrant a puskája, hogy, ha a szarka nem is, de hat szem vadcseresznye a lába elé hullt.

A dugó viszont - különös eset! - fennakadt a fán.

Picimanó a vadcseresznyének örült, a dugó fára felkerülésének nem. Csalódottan mondogatta:

Bennem olyan szomorú nóta!
A fán maradt puskám dugója!
Miért is szökött el e dugó?
Hiszen a nevem nem is Hugó!

Hirtelen azonban eszébe jutott: cseresznye magokat is kilövöldözhet a puskából. Abból hat is van, míg dugója csak egy volt, - amíg volt.

Balszerencsék után a szerencse is beállíthat. Sőt, be is futhat!

Befutott, mert egy ismerős nyulacska, Nyúl Bandi kisfia, Nyafafül Muszinkó, éppen Picimanó lábaihoz futott. Így makogott, kunyerált:
- Ka-pok ma-dár salátát?

A manócskának támadt egy ötlete, megnyugtatta:
- Kapsz! Madársalátát is! Vadsóskát is! Cserébe azt kérem tőled, hogy legyél zsákmány.

- Zsákmány? - kíváncsiskodott a nyulacska. Az mi? Zsákba kell bújnom?

- Nem! - mosolygott rá Picimanó. Csekélység! Feküdj le a fűre, én többször rád lövök egy-egy vadcseresznyét a puskámból. Nem fog fájni, csak piros folt lesz a a bundádon, az is csak egy ideig. Utána megkapod a madársalátát is, a vadsóskát is. Mindössze annyit kell még tenned, hogy össze-vissza futkosol az erdőben, és mindenkinek elmeséled: Picimanó zsákmánya vagy, lelőtt az erdőben az a Nagy Vadász. Persze, a piros foltokat is mutasd meg a bundádon! Áll az alku?

Állt. Másnap már az egész erdő megtudta, hogy milyen Nagy Vadász Picimanó, mivel a kis nyuszi fűnek-fának, kétlábúnak-négylábúnak egyaránt boldogan mutogatta bundáján a piros foltokat.

No és egy kis pót-szerencse is beállított: másnap a szelecske a kis puska dugóját lerázta a vadcseresznye fáról.

(Folytatom)