Feltöltve: 2014-02-11 19:37:04
Megtekintve: 6045
HOPP és KOPP (7)
PICIMANÓ
Picimanó ugyanott lakott, ahol Hopp és Kopp: Bikmakkbükkföldön. Ám Hopp és Kopp az erdő közepén, ő pedig az erdő szélénél.
Az erdő széle egyúttal a rét széle is volt, mert a nagy erdő még nagyobb rétben folytatódott.
Picimanó költő szeretett volna lenni, ezért folyton-folyvást a nyakára járt hol Hoppnak, hol Koppnak, hol pedig Pöttömtöttömnek, a kis lókötő törpeköltőnek: tanítsák meg verset írni!
Hát azok kicsit tanították is, de nagyon nem. Nem vitték túlzásba a tanítgatást, csak Picimanó a nyaggatásukat.
Hopp azt mondta neki:
A verset úgy kell költeni:
időd kell jól eltölteni.
Megkeresed a rímeket,
és sorvégekre ráteszed!
Kopp picit megtoldotta Hopp tanító szavait:
A versben legyen képzelet:
EZT-AZT másnak is nézheted!
A versben ÍGY lehet az ÚGY,
ott gágoghat is gyalogút!
Pöttömtöttöm, a neves törpe költőcske, úgy vélte: Bikmakkbükkföldnek már van költője, - és az nem más, mint ő! Két dudás nem fér meg egy csárdában, így tartja a mondás, - két költő pedig egy erdőben még kevésbé, mert az máris túl sok.
Mondta is Picimanónak:
Ne írj verset!
Nem vagy herceg!
Áll majd a bál:
nem vagy király!
Picimanó Pöttömtöttöm figyelmeztetését nem értette meg, és még aznap verset írt arról, hogy hol is lakik ő:
Ott lakom a Széleken!
Ott zenél a szél nekem!
Nótám ott húzza tücsök,
mikor földre csücsülök!
- Nem jó! - mondta neki Pöttömtöttöm, miközben elhúzta a száját. Az erdőszélen laksz és nem széleken! Szélen, nem széleken! Miért nem írsz igazat? Rád majd mocskos macska csap!
- Azért írtam azt, hogy széleken, mert az, ahol lakom, az erdő széle is, meg a rét széle is! - védekezett Picimanó. A csigaházam, ahová be szoktam húzódni az eső elől, félig a rét, félig az erdő szélén van. Átdereng rajta a napfény..
Pöttömtöttöm azonban letorkolta:
Benned nincsen tehetség,
de rám jött az ehetnék.
Ezzel elment ennivaló után nézni a Filifalafalatozóba.
Picimanó azonban vers után nézett. A mocsárnál találkozott a vaddisznóval. Már körmölte is egy lapulevélre:
A vaddisznó? Az nem mekeg!
Bemakkolhat, de nem makog.
Ha mérgesen reád röfög:
földre esik a kalapod!
- No, ez már színigaz! - gondolta Picimanó. Szerette volna felolvasni a verset a tücsöknek, de az a lyukában szundikált, és sehogyan sem akart onnan kijönni. Picimanó egy fűszállal addig piszkálta őt a lyukban, amíg elő nem jött,
A tücsök kénytelen-kelletlen meghallgatta a verset, de a végén tréfás bosszúsággal icipicit Picimanó fenekére csapott a hegedűvonóval, és visszabújt a lyukába.
A manócska azonban nagyon áhítozott arra, hogy megdicsérjék a versikéjét, ezért elkezdett futni egy fácán után:
Gyere hozzám, gyere, fácán!
Magot hozok aranytálcán!
Arany tálcán arany magot,
kicsike fürj mit meghagyott!
A fácán még sebesebben kezdett el futni, mert egyrészt ismerte már Picimanó költői lódításait, másrészt a fürjet is, aki még sohasem hagyott ott ehető magot. Eltűnt a fűben.
Nyuszi ugrott Picimanó elé, de ettől nem a manócska hökkent meg, hanem a nyúl. Nem is csoda, mert a manócska rögtön rákezdte:
Nyúl e versért, aki nyúl!
Nem nyargal el hanyagul!
Versemben disznó röfög.
Vad. Úgy, mint a töftöfök,
azaz, mint a mozdonyok,
de ez röfög, míg mozog..
Ám a nyúl - miért? miért nem? - felhúzta a nyúlcipőt.
Picimanó bánatosan ballagott tovább. Kóborolt. Szomorkodott. Ücsörgött. Pityergett.
Ám hirtelen mit lát, amíg ücsörög, pityereg? Egy egész vaddisznófalkát!
Sok pici vadmalacot, mind csíkos, mint a zebra. Nagy vadkant, félelmetes agyarakkal. Anyakocát, amint éppen a pocsolyában dagonyázik.
Picimanó felmászott egy tölgyfára, onnan olvasta fel nekik a versét:
A vaddisznó? Az nem mekeg!
Bemakkolhat, de nem makog.
Ha mérgesen reád röfög:
földre esik a kalapod!
Hű, de tetszett a vaddisznóknak!
A hatalmas vadkan így köszönte meg:
Röf-röf-röf-röf..
Ön török?!
Őrülök és
örülök!
Őrülten így
röfögök:
röf-röf-röf-röf-röf-rö-röf!
Köszönöm e römököt!
Örök. Őrzöm. Röf! Röf! Röf!
A kis vadmalacok pedig így visítottak:
- Ví-ví-ví-ví-ví-ví-ví!
Ez az i-i-igazi!!!
Picimanó boldogságában majdnem leesett a tölgyfaágról.
Aznap még sok minden megesett vele: eső esett, cica lesett, kóbor kecske bokrot nyesett, nyest villantott fogsort este, s róka osont el, a beste!
No, és az eső után felragyogó szivárvány! Picimanó így verselte meg:
Égi várba lép szivárvány.
Nincsen benne egy szín árván!
Mindet kézen fogja párja.
Csillogó híd mind bevárja.
Ó, szivárvány! Fényed lüktet.
Küldj ma békét életünknek!
Ívelj, szépség! Itt vagy! Lássák
eső és nap kézfogását!
A manócska önmagának szavalta csak ezt a verset, de egyszerre nagy taps hangzott fel körülötte. A tücsök, a fácán, a nyúl hallgatta őt észrevétlenül, és mindegyiküknek tetszett a vers.
Picimanó elmosolyodott:
Hát, egyszer a siker - iker.
Máskor kérdik: ez mire kell?!
Egyszer táltos, szálldos a ló.
Máskor kérdik: ez mire jó?!
No, most nem kell ázni, fázni,
erdőt-mezőt fellármázni,
hanem, mivel van ám eszünk,
gyertek, - szamócázni megyünk!
A tücsök elővette a hegedűjét, és az egyre szaporodó, szamócát kívánó társaság elindult az édes ízű csemege felkutatására. A tücsök zenéjére együtt énekelték a Szamóca-dalt, amit a manócska rögtönzött, de máris szárnyára kezdte venni a hír:
Kis szamócák, kis piroskák,
felém nézzetek!
Épp eleget bámultátok
már a kék eget!
Levél alá ne bújjatok!
Kívánságunk van:
pici szájba mind befele,
- hamm! hamm! hamm! hamm! hamm!
Később Picimanót verséért Hopp is, Kopp is vállon veregette, ami többet ért a fejbe veregetésnél.
Még Pöttömtöttöm, a kis lókötő törpeköltő is verssel tisztelte meg - vagy inkább le? - a versírásban oly buzgó manócskát. Az Erdei Füllentések című újság közölte ugyanis Pöttömtöttöm KIS TANÍTVÁNYOMHOZ című versét:
Picimanó! Én mindig mondtam,
hogy tehetséged nincs a holdban!
Persze, még nem tudjuk, hogy hol van,
melyik polcon, és melyik boltban..
Szemed legyen rám néző ablak,
ha megtisztellek, tanítgatlak!
Szigorú szavam nem tűr enyhet, -
de elismerhetsz Mesterednek,
mint eddig! Versem elvilágít,
mint mindig, sötét éjszakákig,
s neked helyes utat mutat ma:
- Ne arra menj, - inkább amarra!
Kit korán csábít el a Messze:
a szakadék lehet a veszte!
Most ne írj még! A vers aludjon
benned! No, szóval, maradj nyugton!
Ne írj, csak nézz! Ne szólj, csak hallgass!
Meg nem írt Vers így lesz hatalmas!
(Folytatom)
Picimanó ugyanott lakott, ahol Hopp és Kopp: Bikmakkbükkföldön. Ám Hopp és Kopp az erdő közepén, ő pedig az erdő szélénél.
Az erdő széle egyúttal a rét széle is volt, mert a nagy erdő még nagyobb rétben folytatódott.
Picimanó költő szeretett volna lenni, ezért folyton-folyvást a nyakára járt hol Hoppnak, hol Koppnak, hol pedig Pöttömtöttömnek, a kis lókötő törpeköltőnek: tanítsák meg verset írni!
Hát azok kicsit tanították is, de nagyon nem. Nem vitték túlzásba a tanítgatást, csak Picimanó a nyaggatásukat.
Hopp azt mondta neki:
A verset úgy kell költeni:
időd kell jól eltölteni.
Megkeresed a rímeket,
és sorvégekre ráteszed!
Kopp picit megtoldotta Hopp tanító szavait:
A versben legyen képzelet:
EZT-AZT másnak is nézheted!
A versben ÍGY lehet az ÚGY,
ott gágoghat is gyalogút!
Pöttömtöttöm, a neves törpe költőcske, úgy vélte: Bikmakkbükkföldnek már van költője, - és az nem más, mint ő! Két dudás nem fér meg egy csárdában, így tartja a mondás, - két költő pedig egy erdőben még kevésbé, mert az máris túl sok.
Mondta is Picimanónak:
Ne írj verset!
Nem vagy herceg!
Áll majd a bál:
nem vagy király!
Picimanó Pöttömtöttöm figyelmeztetését nem értette meg, és még aznap verset írt arról, hogy hol is lakik ő:
Ott lakom a Széleken!
Ott zenél a szél nekem!
Nótám ott húzza tücsök,
mikor földre csücsülök!
- Nem jó! - mondta neki Pöttömtöttöm, miközben elhúzta a száját. Az erdőszélen laksz és nem széleken! Szélen, nem széleken! Miért nem írsz igazat? Rád majd mocskos macska csap!
- Azért írtam azt, hogy széleken, mert az, ahol lakom, az erdő széle is, meg a rét széle is! - védekezett Picimanó. A csigaházam, ahová be szoktam húzódni az eső elől, félig a rét, félig az erdő szélén van. Átdereng rajta a napfény..
Pöttömtöttöm azonban letorkolta:
Benned nincsen tehetség,
de rám jött az ehetnék.
Ezzel elment ennivaló után nézni a Filifalafalatozóba.
Picimanó azonban vers után nézett. A mocsárnál találkozott a vaddisznóval. Már körmölte is egy lapulevélre:
A vaddisznó? Az nem mekeg!
Bemakkolhat, de nem makog.
Ha mérgesen reád röfög:
földre esik a kalapod!
- No, ez már színigaz! - gondolta Picimanó. Szerette volna felolvasni a verset a tücsöknek, de az a lyukában szundikált, és sehogyan sem akart onnan kijönni. Picimanó egy fűszállal addig piszkálta őt a lyukban, amíg elő nem jött,
A tücsök kénytelen-kelletlen meghallgatta a verset, de a végén tréfás bosszúsággal icipicit Picimanó fenekére csapott a hegedűvonóval, és visszabújt a lyukába.
A manócska azonban nagyon áhítozott arra, hogy megdicsérjék a versikéjét, ezért elkezdett futni egy fácán után:
Gyere hozzám, gyere, fácán!
Magot hozok aranytálcán!
Arany tálcán arany magot,
kicsike fürj mit meghagyott!
A fácán még sebesebben kezdett el futni, mert egyrészt ismerte már Picimanó költői lódításait, másrészt a fürjet is, aki még sohasem hagyott ott ehető magot. Eltűnt a fűben.
Nyuszi ugrott Picimanó elé, de ettől nem a manócska hökkent meg, hanem a nyúl. Nem is csoda, mert a manócska rögtön rákezdte:
Nyúl e versért, aki nyúl!
Nem nyargal el hanyagul!
Versemben disznó röfög.
Vad. Úgy, mint a töftöfök,
azaz, mint a mozdonyok,
de ez röfög, míg mozog..
Ám a nyúl - miért? miért nem? - felhúzta a nyúlcipőt.
Picimanó bánatosan ballagott tovább. Kóborolt. Szomorkodott. Ücsörgött. Pityergett.
Ám hirtelen mit lát, amíg ücsörög, pityereg? Egy egész vaddisznófalkát!
Sok pici vadmalacot, mind csíkos, mint a zebra. Nagy vadkant, félelmetes agyarakkal. Anyakocát, amint éppen a pocsolyában dagonyázik.
Picimanó felmászott egy tölgyfára, onnan olvasta fel nekik a versét:
A vaddisznó? Az nem mekeg!
Bemakkolhat, de nem makog.
Ha mérgesen reád röfög:
földre esik a kalapod!
Hű, de tetszett a vaddisznóknak!
A hatalmas vadkan így köszönte meg:
Röf-röf-röf-röf..
Ön török?!
Őrülök és
örülök!
Őrülten így
röfögök:
röf-röf-röf-röf-röf-rö-röf!
Köszönöm e römököt!
Örök. Őrzöm. Röf! Röf! Röf!
A kis vadmalacok pedig így visítottak:
- Ví-ví-ví-ví-ví-ví-ví!
Ez az i-i-igazi!!!
Picimanó boldogságában majdnem leesett a tölgyfaágról.
Aznap még sok minden megesett vele: eső esett, cica lesett, kóbor kecske bokrot nyesett, nyest villantott fogsort este, s róka osont el, a beste!
No, és az eső után felragyogó szivárvány! Picimanó így verselte meg:
Égi várba lép szivárvány.
Nincsen benne egy szín árván!
Mindet kézen fogja párja.
Csillogó híd mind bevárja.
Ó, szivárvány! Fényed lüktet.
Küldj ma békét életünknek!
Ívelj, szépség! Itt vagy! Lássák
eső és nap kézfogását!
A manócska önmagának szavalta csak ezt a verset, de egyszerre nagy taps hangzott fel körülötte. A tücsök, a fácán, a nyúl hallgatta őt észrevétlenül, és mindegyiküknek tetszett a vers.
Picimanó elmosolyodott:
Hát, egyszer a siker - iker.
Máskor kérdik: ez mire kell?!
Egyszer táltos, szálldos a ló.
Máskor kérdik: ez mire jó?!
No, most nem kell ázni, fázni,
erdőt-mezőt fellármázni,
hanem, mivel van ám eszünk,
gyertek, - szamócázni megyünk!
A tücsök elővette a hegedűjét, és az egyre szaporodó, szamócát kívánó társaság elindult az édes ízű csemege felkutatására. A tücsök zenéjére együtt énekelték a Szamóca-dalt, amit a manócska rögtönzött, de máris szárnyára kezdte venni a hír:
Kis szamócák, kis piroskák,
felém nézzetek!
Épp eleget bámultátok
már a kék eget!
Levél alá ne bújjatok!
Kívánságunk van:
pici szájba mind befele,
- hamm! hamm! hamm! hamm! hamm!
Később Picimanót verséért Hopp is, Kopp is vállon veregette, ami többet ért a fejbe veregetésnél.
Még Pöttömtöttöm, a kis lókötő törpeköltő is verssel tisztelte meg - vagy inkább le? - a versírásban oly buzgó manócskát. Az Erdei Füllentések című újság közölte ugyanis Pöttömtöttöm KIS TANÍTVÁNYOMHOZ című versét:
Picimanó! Én mindig mondtam,
hogy tehetséged nincs a holdban!
Persze, még nem tudjuk, hogy hol van,
melyik polcon, és melyik boltban..
Szemed legyen rám néző ablak,
ha megtisztellek, tanítgatlak!
Szigorú szavam nem tűr enyhet, -
de elismerhetsz Mesterednek,
mint eddig! Versem elvilágít,
mint mindig, sötét éjszakákig,
s neked helyes utat mutat ma:
- Ne arra menj, - inkább amarra!
Kit korán csábít el a Messze:
a szakadék lehet a veszte!
Most ne írj még! A vers aludjon
benned! No, szóval, maradj nyugton!
Ne írj, csak nézz! Ne szólj, csak hallgass!
Meg nem írt Vers így lesz hatalmas!
(Folytatom)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!