HOPP ÉS KOPP ÉS EGÉRKE

Gyűlt a fák alatt a sok szép sárga, barna, vörös levél, - és gyűlt Hopp és Kopp kamrácskájában az elemózsia.

Ám egy reggel Hopp a homlokára ütött:
- Hopp! Az elemózsia már csak felemózsia, valaki megette a felét! Legalábbis málnabefőttből a felét, a dióból többet, mint a felét, no és a mogyoróból.. - hát, ez aztán sok a jóból!

Nosza, erre Kopp is bekukkantott az éléskamrába. Előbb kukkantott, azután koppantott, majd mérgesen dobbantott:
- Valaki dézsmálja az éléskamrát! Valaki falánk kunyhólaki!

Ettől fogva Hopp és Kopp elkezdett leskelődni.

Meglesték a tarka szarka farkát, a sün télire készülődését, meg azt, hogy, ha fúj a szél, hintáznak az ágak. Így tovább okosodtak, csak azt nem tudták kisütni, hogy ki élősködik télre eltett élelmükön.

Lefeküdtek, elaludtak.

Hopp azt álmodta, hogy Kopp ugrókötelet lógat le egy faágról, és ez az ugrókötél éppen az ő orrát csiklandozza.

Erre, hopp! - felébredt, felugrott, megragadta az ugrókötelet. Hát annak a vége elkezdett keservesen cincogni, egy szem dió pedig elgurult.

Felébredt Kopp is, de csak egy kis idő után ébredtek rá mindketten: megtalálták a kunyhóba bebújt bendőtömőt, aki nem más, mint egy egérke.

Hopp rögvest megkérdezte tőle, szigorúan:
- Miért eszed az elemózsiát?

- ..azért eszem, mert van eszem! - cincogta az egérke.

- ..de miért azt eszed, ami a MI éléskamránkban van? - nézett rá rosszallóan Kopp is.

- ..mert nekem nincs éléskamrám, így abban a nincsben elemózsián sincsen, és a nincsből nem lehet csenni, cin-cin! Válaszom ennyi! - húzta fel az orrát az egérke, sértődötten.

Hopp és Kopp tanácskozott. Összedugták a fejüket, azután ismét szétvették, de addigra jól meghányták-vetették, hogy mitévők legyenek.

Végül Kopp így szólt az egérkéhez:
- Hát enni neked is kell, de pocakosodni nem. Nem szép a peckesen pocakos egér! Ezután velünk együtt ehetsz néhány fogadra való finom falatot, de cserébe segítsd felderíteni az erdőt, hogy hol vannak a legmogyorósabb mogyoróbokrok! Meg hol nincsenek!

Így lett. Szert is tettek annyi mogyoróra, hogy megirigyelhette volna a róka, ha ez a ravasz vereske éppen a mogyoróra lesne!

Az egérke Hoppal és Koppal maradt, amikor pedig eljött a tavasz, az erdő lakói sokszor látták a három kis csintalant. Gyakran ott ültek a patakparton, és hosszú fűszállal csiklandozták a halakat.

Pöttömtöttöm, az erdő lókötő kis törpeköltője, gúnyosan jegyezte meg a manók és az egérke patakparti csínytevéséről:

Halnak minek adtok csikit?
A hal hallgat, fel sem visít!
Csikizzetek csigát! Csápot
ő behúz majd, meglátjátok!
No és csiklandozott tücsök?
Nagyot ugrik, nem ücsörög!
Gyík? Besurran sziklarésbe, -
mindig! Nem lesz ott a mégse!
Nyuszi oly mókásan makog,
ha orrát megcsiklandozod!
Ó, ti csacska manónépek!
Bölcs tanácsom mit is béget?
Azt, amit most itt is hagyok:
úgy csiklandozz kicsit, nagyot,
bőröst, tollast, völgyben, hegyen, -
abból fintorgóbb hecc legyen!

(Folytatom)