HOPP ÉS KOPP ÉS KALAPOK

A dolog úgy kezdődött, hogy egy farkával cicázó cickány igen megrótta Hoppot és Koppot azért, amiért nem emeltek előtte kalapot, köszöntésül.

Hopp és Kopp azzal védekezett, hogy ők nem is hordanak kalapot, de emellett jó előre, és jó hangosan mondták: - JÓ NAPOT!

A cickány, aki aznap bal lábbal kelt fel, a jobb lábára pedig valahol rátapostak, nem elégedett meg a manók magyarázatával. Úgy vélte, ha elkapja őt a vadmacska, akkor nem neki, hanem a vadmacskának lesz jó napja, - hát kinek is kívánt a két manó jó napot tulajdonképpen?!

Hopp és Kopp elment kalapot keresni.

Ott, ahol a vaddisznó makkolt, volt elég a tavalyi makk-kalapból, vagyis a makkszem kupakjából, kerek kis tökfödőjéből, de ezek mind túl kicsik voltak, és ha a manó koponyája nem is nagy, azért meg kell találni a fejére illő méretet.

Így azután Hopp és Kopp egymást kézen fogta, majd fogták magukat, és a maguk faragta versikét mondogatták, később ordítgatták, az erdőt sarkaiból kiforgatták, olyannyira, hogy többen azt ígérték nekik: hátrakötik a sarkukat!

A versike felverte az erdőt, belekiabálta a csend fülébe:

Nyíljatok ki, ablakok!
Kérünk, kérünk kalapot!
Olyat, mi nem kelepel,
s amit manó megemel!
Megemeljük kalapunk,
így köszönünk, - ha kapunk!
Kelep, kalap, kutykurutty,
dörgő hörgő, hörghurut!

- Kalapot?! A lapot! - csapott a homlokára Uhu Buhu, címzetes fülelő mester, az Erdei Füllentések főszerkesztője. A lapot! Hű, hu, huhu, huhuhu, nekem a lapot kell szerkeszteni, majdnem elfelejtettem, azt a kanyargós egérfarkincáját! Mindjárt itt a télidő, akarom mondani a határidő, - vagy mindkettő?!

Hopp és Kopp nem kapott ugyan kalapot, mégsem lármáztak hiába, MERT: kaptak búbot a búbos bankától a fejbúbjukra, a harkály meg alaposan kivizsgálta, hogy nincs-e fejetlenséget okozó fejükben kukac. A vizsgálat némi csőrkoppintással járt, de ez a harkálynak nem fájt. A környező mezőségen a manók még ráadást is kaptak a kobakjukra: a túzoktól, tízet, méghozzá jó kiadósakat. Néhányan mást is megígértek nekik: huszonötöt - fenekükre.

A két kis manónak még ma sincsen kalapja, van azonban némi alapja annak is: HA valakinek olyan szép süvege van, mint nekik, hát azzal is lehet köszönni!

Honnan került süveg a fejükre?!

Elnyerték a LEG-et!

Egy bizottság megállapította, hogy ők a LEGlármásabb manók az erdőben, és mindketten gyönyörű, meggyszínű bársonysüveget kaptak ajándékba.

Azóta hol én emelek kalapot előttük előre, hol pedig ők süvegelnek meg engem már nyúlugrásnyi távolból.

Miként fordult ilyen nagyot az eredetileg csendszerető erdei világ?

Nos, ez Tücsökcsápos Tóninak köszönhető, aki zeneszerző és dalszövegíró, egy személyben mindkettő.

Nemsokára az egész erdő zengte új dalát, sokkal hangosabban, mint a manócskák:

Hopp, Hopp, Hopp!
Kérsz-e kalapot?!
Ha kérsz, mondd ki, pici szádra
ne tégy lakatot!

Kopp, kopp, kopp!
Bekopogtatok.
A medvétől mindhiába
kérek kalapot!

Brumm, brumm, brumm.
Van-e valahun
olyan kalap, mire fejem
rá sohasem un?!

Kell, kell , kell,
amit megemel
a kéz, mikor szembe jövőt
köszönteni kell!

(Folytatjuk)