Nem könnyű feladat számomra meggyújtani ezt a szavakból készített gyertyácskát. Meg kell tennem mégis, nem a halottért, hiszen Neki már nem segíthetünk semmivel. Halottként mindenkinél gazdagabb: már nincsen szüksége semmire. Gazdagabb a leggazdagabb milliárdosnál, akkor is, ha esetleg szegényen halt meg, mert a milliárdost is elérhetik kellemetlenségek, sőt, bajok, bánatok is, - Őt viszont már nem.

Mégis meg kell tennem ezt a gyertyagyújtást. Miért? Önmagamért? Valójában nem tudom, hogy miért, - és ennek őszinte bevallása az egyetlen érték, amit elképzelt sírja elé letehetek.

Nem találkoztam nála becsületesebb emberrel, emberségesebbel, értelmesebbel, igazságszeretőbbel, - pedig sok emberrel találkoztam. Sokan köszönhetnek Neki sokat, én is közéjük tartozom. Kevesen szerették, mert - minek áltatnánk magunkat? - a becsületes, emberséges, igazságszerető embereket kevesen szeretik. Az is igaz viszont, hogy az erények ellenpólusán levőket sem szeretik sokan, csupán megjátsszák - érdekből - ezt a szeretetet.

Gyakran meglátogattam Őt nyugdíjba menetele után, sokáig. Ám legutóbbi látogatásom óta is sok év telt el. Szerettem Őt, és legutolsó látogatásomkor is az egyetértettünk, minden témában. Szó sincs tehát arról, hogy látogatásaim abbamaradásának oka valamilyen köztünk levő véleményeltérés lett volna.
Nem! Csak az élet (vagy nevezzük bárminek) megrongálta idegrendszerem, és valami számomra is máig rejtélyes történt: nem tudtam rávenni magam a látogatásra. Levelezőlapokat ünnepekkor írtunk egymásnak egy darabig, talán három évig. Az utolsót (vagy az utolsó kettőt?) képtelen voltam felbontani, most is ott van (vannak?) valahol kaotikus állapotú irataim között. Továbbra is felbontatlanul hagyom.

Környezetem semmit sem vett észre évekig tartó rossz idegállapotomból, leplezni tudtam, orvosi kezelésre nem szorultam, olyannyira, hogy bevallanom sem kellett senkinek. Teljesen máig sem gyógyultam ki ebből, de ezt sem tudja senki, és nem is fogja megtudni.

Az elképzelt gyertya ég, de nem világítja meg a sötétet. Amit megvilágít, azt mindig is láttam, tudtam. Ő még nálam is jobban tudta, látta, sokkal jobban.

Értette a Világot, ismerte az embereket. Tudta, hogy azért amiért - elvileg - hálát kellene kapnia, gyűlöletet fog kapni. Azt kapott. Nyugdíjba menetele után még a legcsekélyebb elismerésben sem részesült azért, amiért sokaktól, egész intézményektől is, megillette volna köszönet.

Lehet, hogy egyszer verset írok az emlékére, ha még élek akkor, amikor írni késztet Róla az ismeretlen világ, amelynek a költemények is gyermekei. Lehet, hogy nem írok, mert emlékeimhez, lelkemhez mindig is nagyon közel állt, és az ilyen barátokról, a szó legigazabb értelmében barátokról, a legnehezebb írni.

Nem akarom elárulni, hogy ki volt Ő, - mert nem akarom emlékét kiszolgáltatni a Mának. Sőt, senkinek sem. Ez a jelen nem érdemli meg ezt, - és az a Jövő, amelyik megérdemli majd, még nagyon messze.

Hadd lobbanjon most néhányat ez az elképzelt gyertyaszál, amit a szívemben érte gyújtottam meg. Érte? Ó, valójában nem érte, hanem azért a Jövőért, amiért Ő olyan sokat tett, másokkal együtt, és úgy tűnik: hiába.

Úgy tűnik: hiába, de mégsem így van. Az Idő megöl minket, de mégis hoz valamit, átmenetileg rosszabbat az előzményeknél, mint most is, de későbbi lépéseivel picikét jobb tájat, még ha az is rossz, - és majd, valahol a végtelenben, hoz Jót is.

Utóbbi, ha visszanézünk a történelemre, biztatást is ad, de, ha ránézünk jelenünkre, elszomorodunk. Legalábbis elszomorodik az a kevés, bátor, értelmes, hazájának jót akaró ember, aki tudja, mint Ő tudta, hogy milyen fontos a becsület.

(2014)