Hideg van, de jogosan, mivel még csak most kezdődött meg a február. A tél jogos, - egyébként a mai Magyarországon sok minden nem az, és napról-napra egyre több a jogtalanság.

Az pedig, ami a törvény szerint jogos, erkölcsileg gyakran felháborítóan jogtalan.

A kapitalista társadalmi rend eleve jogtalanságokat, igazságtalanságokat hoz magával, - ezt csak az nem látja, akik elbutítottak. A népbutítók viszont jól tudják ezt, de - érdeküknek megfelelően - a tömegek megtévesztése a céljuk. Az ilyen cél mögött, a lényeget tekintve, ott a törvénnyel lefedezett, vagy a törvények kijátszásával, olykor az igazságszolgáltatásra gyakorolt nyomással is biztosított lopás. Lopás, akár az ország érdekeinek semmibe vevése, kárára is.

A kevesek zsebébe sok pénz jut, a lakosság többségét pedig a zsebelő népbutítók csak addig a mértékig veszik figyelembe: elviseli-e mindezt a bamba, primitív jelszavakkal megtéveszthető tömeg különösebb ellenkezés, az erőszak és a trükkök bevetésével még kezelhető ellenkezés nélkül?

Értelmes és egyúttal becsületes ember Magyarország tömegeinek szellemi színvonalára ma nem sok jót tud mondani. Így volt ez legtöbbször a múltban is. A politikus, persze, nem beszélhet őszintén, nyíltan, mert szavazatokat akar szerezni.

A mai szégyenletes komédiák (miközben az ország a tragédia, a teljes gazdasági-társadalmi csőd előtt áll) egyik kis epizódja a kötélhez (kenderkötélhez) kapcsolódik. Egy kis színjáték, cirkuszjáték.

Bár hitelt érdemlően senki sem tudja, hogy az egyik főpolitikus a napokban a tömegben felhangzó "Börtönt!" vagy "Akasztófát!" szavakra helyeselt-e, mocskolódó ellentábora máris sietett kikiáltani: az akasztófára tette ezt. Az ilyen magyarázatoknál, persze, a vádlók azt elhallgatják, hogy az ő táborukban ez többször megtörtént már az elmúlt években, és saját táborukban egyáltalán nem háborodtak fel ilyen kijelentéseken, sőt, az egyik kötelet emlegetőt még újra jelölték is képviselőjüknek, a többivel meg elismerően kacsintottak össze. Tipikus példáját látjuk a szólásmondásnak: a tolvaj rendőrért kiált.

Nos, egyik írásomban (Melyik ördögöt válasszuk?, internetes címe: http://www.vilagszinvonal.hu/index.php?option=com_myblog&show=Lelkes-Miklos-Melyik-ordogot-valasszuk-.html&Itemid=301) a 2014-es parlamenti választásokkal kapcsolatban részben foglalkoztam már e kérdésekkel.

Úgy gondolom, hogy senki előtt nem lehet kétes, aki írásaim figyelmesen olvassa: az emberségesség és az igazságosság oldalán állok. Vékonyka oldal ma ez Magyarországon, mert alapvetően a társadalmi rendtől függ, hogy hányan állnak át a becsületesség, igazságosság oldalára. A múlt század második felében sokkal többen voltak ilyenek, átéltem ezt is (erre utal Nem volt nehéz c. versem), de nyilván azt szerettem volna akkor is, ha még többen lennének ilyenek.

Ezt a köteles (akasztásos) dolgot azonban, az említett konkrét eseménytől teljesen függetlenül (utóbbi inkább egy visszataszító show része, amit a média ujjongva fogad, még az egyik jobbra-balra kacsintgató, undorító modorú "baloldali" műsorvezető is, aki sokszor többet árt a kapitalista baloldalnak, mint jobboldali társai), érdemes kicsit körüljárnunk, pártatlanul, néhány, a tizenkilencedik, majd a huszadik századból vett példával. Ám még több példát talál az, aki néhány órát rászán, szétnéz könyvtárakban, vagy az interneten!

Petőfi Sándor a népet, szükségszerűen, nagyjából kétféle értelemben használta. Egyszer olyan értelemben, amikor az elnyomott jobbágyokat és más, a hazai társadalomban hatalomhoz, és rendszerint igazsághoz nem jutó, elnyomott szegényeket értette alatta (legalábbis a lényeget tekintve, mert ez a "nép" is bonyolultabb képződmény volt), a Költő másik "nép fogalmában" pedig a lakosságra általában kiterjesztően (mely kiterjesztést, egységet a szabadságharc meg is követelte).

Petőfi rajongott a Nagy Francia Forradalomért (amit nem csinálhattak rózsavízzel, és a nyaktiló csak mérsékeltebben humánus életkioltó módszer az akasztásnál).

Miként is ír a Költő, - és miért, Akasszátok föl a királyokat! c. versében?

"Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!"

Bár az "idegen" (Habsburg) király ellen írta, és 1848 decemberében (tehát a vers születése jelentősen a szabadságharchoz kötődik), azért Petőfi tágabb értelmű "királyellenessége" is kiolvasható belőle. Amint Petőfi legérettebb művéből (Az apostol) is. Magyar királyok is sokszor irtották a magyarokat, ha utána gondolunk, és bár nyilván nem lehet szándékunk események fölött az adott korból kiszakítottan ítélkezni, mégis, amennyiben saját korunknak akarunk, - vagy mások ma akarnak - erkölcsi tanulságot levonni, akkor nem ész nélkül felháborodni kell, hanem, becsületes ésszel, szívvel, gondolkodni!

Petőfi idejében az egész népeknek igazságtalan szenvedést okozó királyok igenis megérdemelték volna a kötelet!

Ritkán kapták meg ugyan, - de elvétve mégis, és ezen az utólagos szánalom, a közösség szempontjából, nem indokolt, Petőfi szemléletével tekintve.

Ám menjünk tovább. A jelenlegi politikai hatalmi irányzat (sokban azzal a szellemi irányzattal együtt, amelyik nincs most hatalmon, de valójában segédcsapata) a Horthy-korszak tekintélyének visszaállításán munkálkodik, a "keresztény kurzus" elfogadásán (amelynek egyébként a Bibliában foglaltakhoz szinte semmi köze sincsen!), de jobb kifejezés rá: ezért erőszakoskodik hatalmi eszközökkel. Szobrokkal is, és sok minden mással is.

A "kötél" nem csak emlegetése, hanem a gége megszorítására való használata már Horthy fellépése idején olyan szégyenletes eseményekhez, gyilkosságokhoz vezetett, melyekért közvetve Horthy is felelős. Felelős Somogyi Béla és Bacsó Béla újságírók mártírhaláláért is, igaz, őket nem akasztották fel, hanem Horthy különítményesei ölték meg, holttestüket a Dunába dobták, és az akkori hatalom a gyilkosságot eltussolta. Erről nemigen beszélnek manapság a jobboldalon, ez érthető, - de a "kapitalista baloldal" sem nagyon emlegeti. A későbbiekben is szerephez jutott a horthysta kötél, szégyenletes szerephez. Sallai Imre és Fürst Sándor 1932-ben történt kivégzéséről is alig tudnak ma "az emberek", - pedig érdekükben állna tudni.

No és mindenkinek érdekében állna felismerni, aki nem a jelenlegi hatalom haszonélvezője, hogy minden jobboldali eszmeáramlatra valamilyen mértékig jellemző a szegényellenesség, egy szűkebb társadalmi réteg érdekeinek érvényesítése a nagy többség hátrányára.

Az, hogy a jobboldaliság, mint eszme, bármilyen változatában (ha vannak is az ide sorolható eszmék között különbségek) az emberiesség, humanizmus követője, - egyszerűen nevetséges. Elég egy pillantást vetni a magyar történelem múltbeli eseményeire (és jelenünkre)!

Természetesen nem kell hallgatni arról sem, hogy milyen akasztások, törvénytelenségek történtek a Rákosi korszakban. Nem kell hallgatni, de - mint más korokban is, így a Horthy-korszakban is - látni kell azokat a társadalmi rendből következő körülményeket, amelyek mellett ezek létrejöttek. Egy-egy korszakot összefüggéseiben kell megmutatni, - azaz kellene, mert nem ez történik. Sőt, egy kiragadott részletnél is meg kellene mutatni összefüggéseit az egésszel!

Sajnos, sok-sok ember vesztette el mára szellemi látóképességét, igazság-érzékelését, és szűnt meg, - remélhetően csak átmenetileg - erkölcsi érzéke is.

A napokban két nekem író olvasómnak (nevüket, persze, nem írom ide) ajánlottam figyelmébe Kopátsy Sándor KÁDÁR ÉS KORA c. könyvét (http://mek.oszk.hu/03300/03345/03345.htm). Mily szomorú, hogy ezt az alapvető művet nem voltak hajlandóak elolvasni, - miközben vitázni szerettek volna.

Szemüket a tárgyilagosság elől eltakaró, fülüket a tárgyilagos szavak előtt befogó emberekkel nem lehet vitázni.

Vitázni nem, - őket csak szánni lehet, ha azért teszik ezt, mert mások megtévesztették őket, és saját érdekük ellen cselekszenek így.

Velük együtt pedig szánni egész Magyarországot is, mert - mint annyiszor a múltban - olcsó, primitív nacionalista jelszavakkal ma is megszédíthető.

Miközben az ilyen emberek hazáról szónokolnak, hazafiaknak tartják magukat, még azt sem értik: mit jelentenek ezek a fogalmak.

Valójában kétféle hazaárulás van: önérdekből (szűk csoportérdekből) tudatos, - és a megtévesztetteké, elbutítottaké.

Az erkölcsi megítélés ugyan a kettőnél nem lehet azonos, - de a hazának okozott kár mindkettőnél nagyon is nyilvánvaló.

(2014)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)