BRÜHÜHŰ, A CSODAKÓPÉ

Sünóka, Kerekerdő híres költője, éppen a tóparton heverészett, sütkérezett, amikor kicsike, kövér manógyerek ült rá a fejére, ott is a lepénylesőjére, és rögtön be is mutatkozott:

Én vagyok a Brühühű!
Rólam mondják azt, hogy: - Hű!
Eltévedtem! Most veled
csinálok majd hecceket..
Rögtön vegyél fagylaltot!
Ha nem, - brűmet meghallod!

Sünóka erre nem válaszolt mindjárt, többek között azért sem, mert e kis manócsibész éppen az ő száján ült, így annak kinyitása nehézségekbe ütközött.

No, ha nem válaszolt mindjárt, hallhatott is olyan brühühűt, siránkozó bőgést, bömbölést, hogy az a legbimbalósabb hintalovat is halálra ijesztette volna.

A manóköltő később inkább öt gombóc fagylaltot is vásárolt Brühühűnek, hogy hallgasson el, és csak azután kérdezte meg tőle: ki fia-borja?

Brühühű nyugodtan benyalta a fagylaltot, csak utána kezdte rá sírós, nyávogó, harsányan panaszkodó hangon:

Vagyok Apu, Anyu fia!
Hová is ment Apucika?
Merre dadog dagadt dadám?!
Hová lett a Mamucikám?!
Hová költözött a cicám?!
Ugye, ismerted a tarkát,
s te is láttad csavart farkát?

- Hm.. - nézegetett Sünóka erre is, meg arra is - a tarka cicátok nem ismerem, de azt már sejtem, hogy ki csavargatta a farkát. A szüleidről nem tudom, hogy hol vannak, de azt sejtem: ennél szebb tájon, ahol kevés a bőgőmasinás brühühű, és szépen szól a hegedű!

Brühühű erre buzgón bólogatott, majd oktatólag rákezdte:

A bazárban van egy fránya,
kulcsra járó szerkezet.
Bár az ára méregdrága, -
fogadok, hogy megveszed!
Gépmajmocska. Ha felhúzzuk,
fatörzsön is mászik, megy,
s olyan furán, - akkor rajta
jókorákat nevetek!
Tudom rólad ki vagy: költő!
Tehetséget örökölt..
Elő hát a bugyellárist, -
az a költő, aki költ!

- Ó, én már régen aprópénzre váltottam a tehetségemet! - szabadkozott Sünóka, de azért tetszett neki, hogy ez a pici kópé is tudott versíró tehetségéről. Összekaparta a pénzt a majmos csodaszerkentyűre.

Brühühű azonban hamar megunta a kulcsra járó frányaságot, és tíz perc múlva már a manóköltő tyúkszemén járta az indiántáncot. Ekkor Sünóka teljes szívéből és tyúkszeméből úgy érezte: Brühühűnek már nagyon hiányozhatnak édes szülei. Kissé indulatosan kérdezgette a közelben állókat:

No de, kié ez a kópé,
melyik kopasz kapkodóé?!
Majom rágta csemegéje!
Nos, kinek a csemetéje?!
Kánya vitte kiscsibe!
Kié hát e kicsike?!

A közelben állók boldogan kiáltották:

Feleletünk, íme, kész:
nem miénk e kis csibész!
Apja, anyja, itt, vagy ott,
gutaütést kaphatott..

Sünóka nem szerette a költészet csodálatától eltérő, közönséges feltűnést, - de Brühühű éppen ezt imádta! No, tátották is a szájukat a népek, amikor Brühühű lefeküdt a porba, és ékesen éktelen malacvisításba kezdett! Szerencsére, három csokoládégombáért abbahagyta. Később megint rákezdte, de Sünóka vásárolt neki egy tíz perces csendet érő dobostortát, viszont arról e kis manócsemetének eszébe jutott a dob..

Ám ekkor kiket látott meg Brühühű?

Fogadok veletek egy lyukas réz garasba, hogy nem találjátok ki! Saját kerek manószüleit, meg dundi dadáját!

Szüleiről egy pillanat alatt kiderült, hogy majomcsemege nagykereskedők, és majomszeretettel csüngnek csemetéjükön.

Brühühűről pedig még meglepőbb dolog derült ki: neve nem is Brühühű, hanem Manó Pistike, világhíres hisztike!

No, utóbbi - a kis kópé hisztizéséről - Sünóka számára, persze, nem volt meglepetés..

A viszontlátás örömére Manó Pisti szülei, merő majomszeretetből, vettek Pistinek egy majomgumit rágcsáló ugrómajmot, de az a kis csintalan túl nagyot ugrott, és felszökött egy majomkenyérfára.

Amíg onnan le nem jön, addig Manó Pisti a fa alatt fog bőgőmasinázni, cigányzene kísérettel.

(Folytatom)