MANÓFÖLDI SZÉLKAKASOK

Ott történt éppen Kerekerdő szélénél, hogy egy peckesen járó pocok földbe ásott kunyhója felett szakállas fűszál lengedezett. Erre hajolt, ha a szél erre fújt, de arra hajolt, ha arra fújt. Ha meg a szél emerre fújt, akkor a fűszál emerre hajlongott, bóklászott, ha meg amarra, akkor amarra..

No, ezt folytassa, aki akarja, én nem erről akarok mesélni, hanem arról, hogy a pocok ezt a fűszálat elnevezte szélkakasnak, és nyakra-főre dicsekedett vele. Dicsekvésében már hatalmas várnak képzelte picike földbe ásott kunyhóját, a fűszálat pedig igazi, ércmellű szélkakasnak, amelyik olyan peckesen forog a vár tetején, mint amilyen pockosan, akarom mondani, peckesen jár a földön ő, s úgy fennhordja a csőrét, mint ő az orrocskáját!

- Egy bolond százat csinál - így tartja a közmondás. No, ez Kerekerdőre nem érvényes, mert ott egy bolondocska könnyűszerrel ezret is csinál, s ha egy kis csacsi kimondja az iá!-t, hát ezer szajkó is azt szajkózza.

Nem is kellett a peckes pocoknak sokáig várnia, - egykettőre elindult a szélkakas mánia!

Szarka Mátyás elbúcsúzott egyik illegő-billegő farktollától, annak a végére felszerelt valami, valahonnan elcsent, szikrázó micsodát, és már meg is jelent a fészke tetején a tündöklő szélkakas. Mindenkinek feltűnt, mert csillogott-villogott, mint az arany, de azért nem vagyok biztos, hogy az is volt, mert, ugyebár, nem mind arany, ami fénylik!

Tetszett ez Szarkáné Asszonyságnak is, de azért így buzdította férjét:
- Kéne még pót-palota, ideje, hogy ellopd ma! Míg más, rendes szarka, lop, - te csak lopod a napot! Sokat cserregsz, csörögsz, s lám! Még ma sincsen nyestbundám!

A róka a fácánt szerette volna barlangja tetejére szélkakasnak szerződtetni, de a fácán ezért óránként száz ezüstmagot kért gyémánttálcán. Gyémánttálca, sajnos, Kerekerdőben sehol sem volt kapható, így a róka kénytelen volt elutazni érte az Óperenciás tengeren is túlra. Mihelyt hazajött, beszámolok úti kalandjairól!

Máskülönben a dolgok nem álltak rosszul, még akkor sem, ha elhevertek.

Ó, hogy milyen szélkakasokat teremtett ez a Kerekerdő! Gágogót és hápogót! Farkhúzásra nyávogót! Olyat, melyik kelepel, s békát, kígyót le-lenyel! Olyat, melyik fülel, s ül, s fület se ránt, ha felsül!

Legérdekesebb azonban Sünóka, a híres manóköltő szélkakasa volt: egy igazi kakas, amelyik eleinte megpróbált szembeszállni a széllel, de a szél hamar leszoktatta a kakaskodásról, meg a nyakaskodásról.

Sünókát versre ihlette saját szélkakasa, így született meg a SZÉLKAKAS INDULÓ:

Ha jön a szél, gyerekek,
- huss! huss! huss! - ,
ne legyetek szelesek!
Kuss! Kuss! Kuss!
Ha fúj a szél emerre,
- juj! juj! juj! - ,
minden okos kos erre
megfordul!
Ha fúj a szél amarra,
- jaj! jaj! jaj! - ,
forduljatok e dalra
nagy-ha-mar!
Ki a széllel szembeszáll,
- kár! kár! kár! - ,
csípős csóka arra már
vár! vár! vár!

No, a szélkakasok és szelek elbolondoznak egymással, amíg nem lesz itt egy igazi nagy vihar..

Viszont, amíg nincs itt a vihar, addig is e szélkakasos mesének itt a vége, fuss el véle!

Persze, ha nincs éppen futhatnékotok, felőlem akár maradhattok is!

(Folytatom)