AMIKOR A SZÍNEK ÖSSZEVESZTEK

Történt egyszer, hogy összevesztek a színek.

Miért is? Erre már senki sem emlékszik pontosan. Sokszor a manógyerekek is olyan csacsiságokon veszekednek egymással..

Igaz, most hirtelen eszembe jutott: a dolog úgy kezdődött, hogy Sünóka új verset írt.

No, persze, Sünóka azért költő, hogy újabb, meg újabb verset írjon. Biztosan hallottátok azt a versét is, amelyet a kerekerdei pockok örökké cincogni fognak. Tudjátok, azt, amelyik azzal a háromkerekű járművel kezdődik:

In-cin-tri-ci-tin.
Utaztál-e triciklin?
Hová mentél triciklin?
Cini-cini-cini-cin!

Nos, Sünóka ismét verset írt, - ezúttal a zöld színről.

Tényleg akkor a legszebb az erdő, amikor zöld, és akkor a legvidámabb.

A zöld szín, amint a saját dicséretét hallotta, napról-napra gőgösebb, hencegőbb lett.

Így beszélt:
- Én vagyok a legszebb és a legkülönb a színek között! Én vagyok a Színek Királynője!

Megharagudott a többi szín, mert mindegyik saját magát tartotta legszebbnek. Megsértődtek. Elhatározták: otthagyják Kerekerdőt.

Ott is hagyták.

Egyszeriben minden zöld lett az erdőben: a benne élő állatok, a patak vize, az ég, és természetesen maga a híres manóköltő is, tetőtől-talpig. Minden más szín helyét a zöld foglalta el.

Panaszszótól lett hangos egész Kerekerdő.
Az egyik nyúl bokornak nézte a másikat, de ami sokkal nagyobb baj: bokornak nézte a rókát is. Nem csoda, hiszen ez is, az is zöld volt. A róka ugyan eleinte örült is ennek, de utóbb minden libacombnál úgy érezte: spenótot vagy sóskát eszik. (Mindkettő kitűnő étel, de a róka mégsem szereti.)

Meghallotta a piros, hogy az erdőnek elege lett a zöld uralmából. Gyorsan visszatért az erdőbe, és elűzte a zöldet. Ettől fogva minden piros volt. A híres manóköltő úgy nézett ki, mintha szégyellné magát: a feje búbjáig elpirult. Az állatok gyanakodva nézték a forrás piros vizét. Egyedül a róka volt boldog: egy-egy megtévedt madár egyenesen az orrára szállt. Kerekerdő lakóinak többsége azonban tovább elégedetlenkedett, jogosan.

Egy szó, mint száz: a pirosat felváltotta a kék, a kéket a sárga, de egyikük sem tudta egyedül jókedvre deríteni az erdő lakóit.

Sünóka belátta: valamit tenni kell! Elővette jegyzetfüzetét, és leírta: SZÍNEK DICSÉRETE.

Új vers született a színek kiengesztelésére:

Szívemnek minden szín csodás!
Boldog vagyok, ha kék
égen, tavon, s harangvirág
kezdi szín-énekét.

Szívem dobban, ha itt a zöld,
újra, a tél után,
s kíváncsi rüggyel friss reményt
hozol, Tavaszleány!

A pitypang sárga, s gyönyörű,
ha simogatja fény,
s kél sárga rigócsőrökön
füttydalos költemény!

Hajnal kedvesen rózsaszín,
majd piros szín szalad,
s fenséges, mikor búcsúzó
alkony vöröset ad..

Barátaim, kell színetek,
Színek, ó, kell, nagyon!
E verset Nektek írtam én.
Emlékül átadom!

Kisütött a nap, de az eső is elkezdett esni.

- Igaz, hogy ilyenkor az ördög veri a feleségét? - kérdezte Sünókától egy kis vadmalac. Így hallottam!

- Nem mernék megesküdni rá! - válaszolta a manóköltő, és elmosolyodott. Az is lehet, hogy ilyenkor az ördögfeleség csépeli a férjét. No de félre a tréfával: az a fontos, hogy a színek végre kibékültek! Nézd csak azt a szivárványt az égen!

Elállt az eső. Az égen gyönyörű szépen ölelkeztek a színek: ragyogott a szivárvány.

Sünóka lecsücsült egy hatalmas őzlábgombára és ábrándozott. Még azt sem vette észre, hogy lelógatott lábain, mindkettőn, lassan kúszni kezdett felfelé egy-egy jókora csigabiga.

(Folytatom)