Váróteremben ülök, ottmaradtam.
Vonat nem jött, - hogy vártam, nevetem:
persze, nem jött, mint is jöhetett volna?
Nincsen vonat, csak nagy váróterem.

A vonat: látszat. Ha olykor virágos,
zászlót lobbantó mozdonya ragyog
a kocsisorral, azt hiszed: vonat, de
nem az, dehogy, - csak látszat-tavaszod.

Leülsz és vársz. Felállsz. Mindez hiába.
Zsúfolt idő tapos a szíveden.
Néha hiszel egy közelgő vonatban.
Nem jön. S megülsz egykedvű "mindegy"-en.

S megint felállsz. Úgy érzed, hogy hideg van.
Hideg is van, mert valódi a tél.
Az, ami lelket búsít, mind valódi,
s kegyetlenül halálig elkísér.

A váróterem? Nos, az is valódi.
Ablakpiszok, huzat, harsány plakát,
színes újságnők, rút reklám-szabadság,
Sok okoskodó, s hazug marhaság.

Hát fel-felálltam. Furcsa paradoxként
abban hiszek amiben nem hiszek,
bár látom milyen ostoba az ember,
s fent sem jobbak a játszó istenek!

Mégis felálltam olykor, és talán te
szintén, mivel elhitted: láthatod
mint hoz Szépséget, Fényt az Állomásra
piros, igazság-zászlós vonatod.

Most csak ülünk örök váróteremben.
A szíveken megfáradt NINCS remeg,
míg vonattal, vágyakkal messze-messze
eljátszanak felejtő istenek.