Feltöltve: 2014-01-06 14:34:23
Megtekintve: 6011
Kultúrharc
A kultúrharc szó sokak számára talán nem hangzik jól, de - anélkül, hogy minősíteném a szótól való viszolygást, egyébként a mögötte levő félreértések, félremagyarázások vizsgálata is érdekes volna - meg kell jegyeznem: minden társadalmi rendben mindig is harc folyt, és ez a harc természetesen kulturális térre is kiterjedt. Ki is kell terjednie, elkerülhetetlenül.
Ez valamikor még - így a huszadik század második felében is - sokak számára ismeretes volt. Ma már talán közülük is többen akadnak olyanok, akik ezt elfelejtették, vagy úgy tesznek, mintha elfelejtették volna, mások pedig a tőkés társadalmi rend védelmében (gyakran köpönyegforgatás után), sőt, e véderőn belül is erősen a jobboldalon, nem törődvén semmi történelmi és szépirodalmi hamisítással, karrierjük érdekében is, vagy elsősorban azért, kapcsolódnak be e kultúrharcba.
Utóbbiak orrára koppint rá egy kicsit P. N. L. cikke. A benne szereplőkre és a cikk alapját képező azon tévéadásra, amelyik József Attilával és Ady Endrével foglalkozott, nem kívánok most kitérni, inkább arra biztatom a szépirodalmat szerető olvasókat, hogy keressék meg a cikket, nézzék meg eredetiben, és gondolkozzanak! (A közlemény internet címe: http://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/parti_nagy_lajos_koltozsenik)
Vegyünk elő azonban néhány olyan kérdést, amelyik a kultúrharccal kapcsolatos.
Nem csak saját korában, a Horthy-korszakban, az írói, költői lehetőségek terén teljesen háttérbe szorított József Attila sorsa volt szükségszerű és tipikus a, hanem az előtte élt Ady Endréé is. A kultúrharcban a társadalmi rend (e két alkotónál a tőkés társadalmi rend) mindent megtesz azért, hogy a vele szemben álló művészeket (az alkotás bármelyik ágában) lehetőleg elhallgattassa, alkotói szabadságukat (jogi eszközökkel is) korlátozza, vagy felszámolja.
Ez a megállapítás igaz, akkor is, ha a valóság bonyolultabb, mert egy társadalmi rend hívei között is mindig vannak különböző nézetű és többé-kevésbé eltérő érdekű rétegek, csoportok, amelyek - bizonyos okok miatt - átmenetileg valamelyest olyan alkotókat is támogatnak, akiknek nézeteivel csak részben értenek egyet.
Utóbbi megállapítás inkább áll Ady esetében, míg József Attilánál ilyen támogatásról sokkal csekélyebb mértékben beszélhetünk, mivel ő a kapitalista társadalmi rend éles szavú ellensége volt, a szó nemes értelmében kommunista, aki a "fasiszta kommunizmust" is elítélte (most nem megyek bele abba, hogy utóbbinak valójában nincs több köze a kommunizmus eszméjéhez, mint amennyi a keresztény tanításoknak és a Bibliának van az inkvizícióhoz, vagy más hasonló későbbi eseményekhez).
Egyszer - sok évtizeddel ezelőtt - kinyitottam egy könyvsorozat igen vastag tagját (lehet, hogy Révay-lexikon kötet volt, de ezt nem állítom biztosan, mert később ebben a sorozatban nem találtam meg azt a cikkszót, amit kerestem, illetve a cikkszót megtaláltam, de más tartalmú volt).
Ady Endre nevénél hosszú ismertető volt benne, és - meglepetésemre - Ady tevékenységével bírálóan is foglalkozott, nem csak elismerően. A Horthy-korszakban készült lexikoncikk (szerzőjére nem emlékszem) egyértelműen a kultúrharc jellegzetes terméke volt.
József Attila végképp nem illeszthető be a kapitalizmus mai dicsérő kórusába. Ez a kapitalizmus számára még nem volna nagy baj, mert egy költőt el is lehet hallgattatni, akár élő, akár halott.
A baj a mai hatalom számára az, hogy József Attila nagy gondolkodó volt, olyan, akit nem lehet kidobni a magyar irodalomból, bármiféle is a társadalmi rend. Szobrát ugyan odébb lehet vitetni (esetleg később egyenesen szobortemetőbe is), versei mégis ott vannak, és nem helyettesíthetőek Wass Albertével.
A vers - megírtam máskor is - kényes portéka. A hazug tartalmú vers - nem vers. Még akkor sem az, ha formailag jól sikerült mestermunka, Márai Sándor írta, és nem egy Wass Albert, aki inkább regényíró, annak is olyan, amilyen.
Az, hogy nagyon-nagyon tehetséges költő sem tud versben hazudni, éppen József Attila igazolhatja. Még Ő sem tudta ezt megtenni. A Költő egyetlen giccses, fércmű alkotása azt a címet viseli: Trianon. Bárki elolvashatja a Magyar Elektronikus Könyvtárban.
József Attilának ezt a versét (Trianon) a huszadik század második felében, az akkori társadalmi rendben, elhallgatták. Helyes volt ez?
Szerintem valószínűleg igen, mert felmérték: nem kívánatos vitákat, indulatokat kelthet a vasfüggönnyel elzárt országban (a vasfüggönynek egyébként két oldala volt, e tekintetben is nagy ma a feledékenység!).
Más kérdés, hogy minden elhallgatás (még ha kényszerű és indokolt is) visszaüthet valamikor.
Jól emlékszem az 1950-es évek iskoláskönyveire is: Ady Endre magánéletét nem dicsőítették, nem is lehetett a tények ismeretében. Ám nem is tagadták le, csak - helyesen - nem arra helyezték a hangsúlyt, hogy Ady rendszertelen, mulatozó, alkoholizáló, kicsapongó magánéletét ostorozzák. Ez Ady korában, nem csak Adyra volt jellemző, hanem a bohém újságírói-írói életstílusra általában, és az úri felsőbb osztályok, jómódú középosztályok tagjainak (többnyire ugyan álszent képmutatással eltakart) életvitelére is.
Sok százezer dokumentum, újságcikk, szépirodalmi alkotás igazolja ezt, és ha a mai korban bárki akarná, beletekinthetne a kiegyezés utáni évtizedek, majd a Horthy-korszak világába. Az igaziba. Magyarország egyik szégyene, hogy milyen kevesen teszik ezt, - és ugyanakkor a hatalomnál levők, vagy oda igyekezők mennyire járatják a szájukat, mennyi badarságot összefirkálnak, miként hamisítják meg, szemrebbenés nélkül, a történelmi múltat!
Alkotók hibáit, magánéletű vétkeit, botlásait ma nem kellene takargatni, - dehogy kellene! Ám - bármennyire érthető is a kultúrharc szempontjából, - bizony ronda dolog kiszakítani részleteket egy emberélet teljes egészéből, és abból a korból, amelyben az alkotó élt. Ilyesmi becstelenség!
Egyszer az Országgyűlési Könyvtárban - sok évtizeddel ezelőtt - kikértem egy antológiát. Az volt a címe: ADY KOSZORÚI. Meglepetésként ért, hogy nem csupán a költőt magasztaló, elismerő versek voltak benne, hanem - ahogy a szerkesztő (szerkesztők?) tudatosan meg is írta az előszóban - Ady ellenfeleinek Adyval kapcsolatos munkái is, Ady töviskoszorúi. Akkor arra gondoltam: ez pompás, ez volna az én szerkesztési elvem is, - ha szerkesztenék valamikor.
Ady talán kissé rájátszott olykor olvasói elvárásaira, megdöbbentően egyéni stílusának jellegzetességei lehet, hogy egy-egy versénél kissé a modorosság felé közelítenek. Nem tudom, hogy jogos-e ez az észrevételem, vagy nem, - a lényeg azonban Ady munkásságából korántsem ez.
A lényeg, a saját kora, és a mi korunk számára is, az, ami hihetetlenül fontos: Ady egészséges kozmopolitizmusa és egyúttal példamutató hazaszeretete, együtt.
A Költő testileg nagyon beteg volt, de lelkileg (ha lelkiség alatt az egészséges, erkölcsileg is ép lelket értjük) olyan egészséges, hogy korában nehéz lett volna nála egészségesebbet találni.
Az Ő korában nehéz lett volna, most - ha végignézek ezen a Magyarországon - úgy vélem: maholnap viszont már esetleg lehetetlen lesz.
Többek között a mostani kultúrharc eddigi eredménye is ezt mutatja, gyakran idióta (vagy együgyűséget színlelő) törpécskéivel együtt.
(2014)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
Ez valamikor még - így a huszadik század második felében is - sokak számára ismeretes volt. Ma már talán közülük is többen akadnak olyanok, akik ezt elfelejtették, vagy úgy tesznek, mintha elfelejtették volna, mások pedig a tőkés társadalmi rend védelmében (gyakran köpönyegforgatás után), sőt, e véderőn belül is erősen a jobboldalon, nem törődvén semmi történelmi és szépirodalmi hamisítással, karrierjük érdekében is, vagy elsősorban azért, kapcsolódnak be e kultúrharcba.
Utóbbiak orrára koppint rá egy kicsit P. N. L. cikke. A benne szereplőkre és a cikk alapját képező azon tévéadásra, amelyik József Attilával és Ady Endrével foglalkozott, nem kívánok most kitérni, inkább arra biztatom a szépirodalmat szerető olvasókat, hogy keressék meg a cikket, nézzék meg eredetiben, és gondolkozzanak! (A közlemény internet címe: http://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/parti_nagy_lajos_koltozsenik)
Vegyünk elő azonban néhány olyan kérdést, amelyik a kultúrharccal kapcsolatos.
Nem csak saját korában, a Horthy-korszakban, az írói, költői lehetőségek terén teljesen háttérbe szorított József Attila sorsa volt szükségszerű és tipikus a, hanem az előtte élt Ady Endréé is. A kultúrharcban a társadalmi rend (e két alkotónál a tőkés társadalmi rend) mindent megtesz azért, hogy a vele szemben álló művészeket (az alkotás bármelyik ágában) lehetőleg elhallgattassa, alkotói szabadságukat (jogi eszközökkel is) korlátozza, vagy felszámolja.
Ez a megállapítás igaz, akkor is, ha a valóság bonyolultabb, mert egy társadalmi rend hívei között is mindig vannak különböző nézetű és többé-kevésbé eltérő érdekű rétegek, csoportok, amelyek - bizonyos okok miatt - átmenetileg valamelyest olyan alkotókat is támogatnak, akiknek nézeteivel csak részben értenek egyet.
Utóbbi megállapítás inkább áll Ady esetében, míg József Attilánál ilyen támogatásról sokkal csekélyebb mértékben beszélhetünk, mivel ő a kapitalista társadalmi rend éles szavú ellensége volt, a szó nemes értelmében kommunista, aki a "fasiszta kommunizmust" is elítélte (most nem megyek bele abba, hogy utóbbinak valójában nincs több köze a kommunizmus eszméjéhez, mint amennyi a keresztény tanításoknak és a Bibliának van az inkvizícióhoz, vagy más hasonló későbbi eseményekhez).
Egyszer - sok évtizeddel ezelőtt - kinyitottam egy könyvsorozat igen vastag tagját (lehet, hogy Révay-lexikon kötet volt, de ezt nem állítom biztosan, mert később ebben a sorozatban nem találtam meg azt a cikkszót, amit kerestem, illetve a cikkszót megtaláltam, de más tartalmú volt).
Ady Endre nevénél hosszú ismertető volt benne, és - meglepetésemre - Ady tevékenységével bírálóan is foglalkozott, nem csak elismerően. A Horthy-korszakban készült lexikoncikk (szerzőjére nem emlékszem) egyértelműen a kultúrharc jellegzetes terméke volt.
József Attila végképp nem illeszthető be a kapitalizmus mai dicsérő kórusába. Ez a kapitalizmus számára még nem volna nagy baj, mert egy költőt el is lehet hallgattatni, akár élő, akár halott.
A baj a mai hatalom számára az, hogy József Attila nagy gondolkodó volt, olyan, akit nem lehet kidobni a magyar irodalomból, bármiféle is a társadalmi rend. Szobrát ugyan odébb lehet vitetni (esetleg később egyenesen szobortemetőbe is), versei mégis ott vannak, és nem helyettesíthetőek Wass Albertével.
A vers - megírtam máskor is - kényes portéka. A hazug tartalmú vers - nem vers. Még akkor sem az, ha formailag jól sikerült mestermunka, Márai Sándor írta, és nem egy Wass Albert, aki inkább regényíró, annak is olyan, amilyen.
Az, hogy nagyon-nagyon tehetséges költő sem tud versben hazudni, éppen József Attila igazolhatja. Még Ő sem tudta ezt megtenni. A Költő egyetlen giccses, fércmű alkotása azt a címet viseli: Trianon. Bárki elolvashatja a Magyar Elektronikus Könyvtárban.
József Attilának ezt a versét (Trianon) a huszadik század második felében, az akkori társadalmi rendben, elhallgatták. Helyes volt ez?
Szerintem valószínűleg igen, mert felmérték: nem kívánatos vitákat, indulatokat kelthet a vasfüggönnyel elzárt országban (a vasfüggönynek egyébként két oldala volt, e tekintetben is nagy ma a feledékenység!).
Más kérdés, hogy minden elhallgatás (még ha kényszerű és indokolt is) visszaüthet valamikor.
Jól emlékszem az 1950-es évek iskoláskönyveire is: Ady Endre magánéletét nem dicsőítették, nem is lehetett a tények ismeretében. Ám nem is tagadták le, csak - helyesen - nem arra helyezték a hangsúlyt, hogy Ady rendszertelen, mulatozó, alkoholizáló, kicsapongó magánéletét ostorozzák. Ez Ady korában, nem csak Adyra volt jellemző, hanem a bohém újságírói-írói életstílusra általában, és az úri felsőbb osztályok, jómódú középosztályok tagjainak (többnyire ugyan álszent képmutatással eltakart) életvitelére is.
Sok százezer dokumentum, újságcikk, szépirodalmi alkotás igazolja ezt, és ha a mai korban bárki akarná, beletekinthetne a kiegyezés utáni évtizedek, majd a Horthy-korszak világába. Az igaziba. Magyarország egyik szégyene, hogy milyen kevesen teszik ezt, - és ugyanakkor a hatalomnál levők, vagy oda igyekezők mennyire járatják a szájukat, mennyi badarságot összefirkálnak, miként hamisítják meg, szemrebbenés nélkül, a történelmi múltat!
Alkotók hibáit, magánéletű vétkeit, botlásait ma nem kellene takargatni, - dehogy kellene! Ám - bármennyire érthető is a kultúrharc szempontjából, - bizony ronda dolog kiszakítani részleteket egy emberélet teljes egészéből, és abból a korból, amelyben az alkotó élt. Ilyesmi becstelenség!
Egyszer az Országgyűlési Könyvtárban - sok évtizeddel ezelőtt - kikértem egy antológiát. Az volt a címe: ADY KOSZORÚI. Meglepetésként ért, hogy nem csupán a költőt magasztaló, elismerő versek voltak benne, hanem - ahogy a szerkesztő (szerkesztők?) tudatosan meg is írta az előszóban - Ady ellenfeleinek Adyval kapcsolatos munkái is, Ady töviskoszorúi. Akkor arra gondoltam: ez pompás, ez volna az én szerkesztési elvem is, - ha szerkesztenék valamikor.
Ady talán kissé rájátszott olykor olvasói elvárásaira, megdöbbentően egyéni stílusának jellegzetességei lehet, hogy egy-egy versénél kissé a modorosság felé közelítenek. Nem tudom, hogy jogos-e ez az észrevételem, vagy nem, - a lényeg azonban Ady munkásságából korántsem ez.
A lényeg, a saját kora, és a mi korunk számára is, az, ami hihetetlenül fontos: Ady egészséges kozmopolitizmusa és egyúttal példamutató hazaszeretete, együtt.
A Költő testileg nagyon beteg volt, de lelkileg (ha lelkiség alatt az egészséges, erkölcsileg is ép lelket értjük) olyan egészséges, hogy korában nehéz lett volna nála egészségesebbet találni.
Az Ő korában nehéz lett volna, most - ha végignézek ezen a Magyarországon - úgy vélem: maholnap viszont már esetleg lehetetlen lesz.
Többek között a mostani kultúrharc eddigi eredménye is ezt mutatja, gyakran idióta (vagy együgyűséget színlelő) törpécskéivel együtt.
(2014)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!