Szilveszter, este. Az utak sötétek.
Szólnak semmire sem jó harsonák.
Ünnepre nincs ok. Félelemre, búra
igen. Harsog öntelt szokásvilág.

E szokásvilág többnyire erősebb
az észnél. Ám jó is lehet, - de rossz,
vagy csacskaság is átölelhet utcát,
s kérdően nézhetnek a csillagok.

Engem szokás sohasem térdepeltet,
s bálványok láttán szúrós lesz szemem.
Zsebem, persze, üres. Kuncog manócska:
- Mily véget ad megértett Végtelen?

- A Végtelen? Hát azt nem érti senki,
te kis manó, sem kicsit, sem nagyon,
s már bölcs kezdet, ha tűnődik az ember
múlt-jelenen, vélt fényen, árnyakon.

Pezsgő nem kell, és nincs is mire innom,
de mellettem vörösborral pohár.
Ó, vér színe, szívmámor Csillagálma, -
jobb Jövőre jó volna inni már!

Ha lehetne.. Ám rossz jön majd a rosszra,
még rosszabb, - és az ezt látó kevés.
Az, aki lát, még fel-felkiált olykor:
- Ó, mennyi eltékozolt szenvedés!

Sebző évektől mivé lett az ország?
Igazság elől elbújó szemek,
vagy félrenézők, vagy kancsal bolondság, -
kikre sütnek rabszolga-bélyeget?

Mit tehetnék? Legyintsek, megvetően?
Nincs másom, csak e viharvert Torony
küzdő évekből, - s szépség-pusztulásból
rá visszanéző, bátor Csillagom.

(2012)