mikor kinyitja gyöngyházmosolyát
a messzi tó - míg félig fák takarják
és átzúgnak a hajnali kristályrácsokon
a fémtestű szitakötők
ó velem jössz-e akkor?
a földre szédül lassan a gombák túlérett barnasága
s az enyhe árnyékok alatt ünnepi futkosásban fáradnak ki a hangyák
előhúzzuk a nagy orrú bohócot
a mindig-nevető-szeműt bő torkú nagy zsebünkből
nekiugrasztjuk szöcskés szavainkat
és nevetünk
eltűnt a fecske-nyár a hegyek itt maradtak
s a szertedobált konzervdobozok
közöttük, nézd, most egy fekete-sárga
darázs forog mindegyre hasztalan:
úgyis elfogy majd a kékség felettünk!
s a bölcsebb hegyek közöttünk maradtak
egyforma nagy tükörhöz vezet el minden út
s minden tükör csak messziről mutatja
a fecske-boldogságot
- ha tényleg azt mutatja, mert lehet,
amit felvillant: sokszoros tükörkép
fecske-boldogság hízelgő nyarak közt
mégis hiszünk most benned búcsúzóul
amint kinyitja gyöngyházmosolyát
a messzi tó - s a fák is elmaradnak
csak a nagy rétek futnak a hegyekhez
elmondani csendes füvek halálát
ívén a láthatárnak egy kéz lassan kitér s tükröz a látszat:

a rét a kékbe fut és lángolnak a szélben hófehér csigaházak