Csinos volt a kis fenyő. Fél méter magasságot sem ért el, de szorgalmasan növögetett virágcserepében, a boltban.

Az öreg bácsi, aki megvásárolta, úgy gondolta: közel a Karácsony, ez az élő fenyőcske neki éppen jó lesz karácsonyfának. No meg unokájának, aki kisiskolás nagylegény volt már, és gyakran meglátogatta őt.

A fenyőcskére díszek kerültek: pici csengők, üveggömbök, mini gyertyák,
piros-, kék-, zöld kabátos szaloncukrok, mézeskalács-bábuk, sejtelmes fénnyel mosolygó angyalhaj. Úgy nézett ki ebben a díszes öltözékben, mint egy kicsi, kedves arcú leányka. A hatalmas szobatükörben megpillantotta önmagát, ámuldozott.

Az unokának - Máténak - nagyon-nagyon tetszett. Jobban, mint odahaza az a fenyő, amelyik a mennyezetig felért és százszor több dísz volt rajta, mint ezen a csöpp testvérkéjén. No persze a sikerhez az alatta levő karácsonyi ajándék is hozzájárult: igazi bőrlabda, éppen olyan, mint amilyennel a felnőttek játszanak!

A fenyő ott állt a virágcserépben, mégis, ahogy mondani szokták, úszott a boldogságban. Díszeit megbámulták az ablakpárkányról benézegető rigók, cinkék is. Ők, persze, elsősorban nem miatta szálltak oda, hanem a kirakott madáreleségért.

Elmúlt a Karácsony, beköszöntött a bohókás, bohócsapkás Szilveszter és a kalapját vidáman lengető Újév. Később a kis fenyőről leszedték ugyan a díszeket, amit igencsak sajnált, de vigasztalta, hogy ottmaradhatott a szobában, a bácsi és a Fekete Kalóz nevű macska társaságában. Fekete Kalóz nagy büszkén vadmacskának mondta magát, de nem volt az, még csak vad macska sem. Mátét, ha eljött, mindig körülhízelegte. Igaz, Máté is ritkán felejtette el, hogy egy kis cicanyalánkságot hozzon neki.

A tavasz, ha abban az évben kissé megkésetten is, eljött, a Máté által épített hóember nagy bánatára. A Napocska arca egyre melegebb és melegebb lett. Az öreg bácsi kivitte a fenyőcskét a kertbe. Gödröt ásott és óvatosan, a gyökerekhez tapadó földdel együtt elültette. A nagy virágcserép pedig új lakót kapott: piros muskátlit.

A kert növényei kíváncsian nézegették az új jövevényt.
- Mit keres itt ez a Szúrósmarcsa?! - tett ilyen és ehhez hasonló csípős megjegyzéseket a csalán.
Az almafa is aggódott:
- Ez a kis fenyő majd idecsalja a mákost!

- Mákost? - nevetett a cseresznyefa. Mókust akartál mondani! Az tényleg nagyon szereti a fenyőmagot, de mikor lesz még ezen a fenyőn toboz!

Az almafa tovább makacskodott:
- Mákos vagy mókus, de előbb-utóbb idejön, ide fut, oda fut, ideugrik, oda ugrik!

A diófa volt a legöregebb a kertben, de nemcsak koros volt, bölcs is. Közbeszólt:
- Ha megérett a dió, a mókus, az a kis ártatlan képű csalafinta, úgyis itt csenegeti majd az ágaimról! Fogadjuk be a kis fenyőt baráti körünkbe! Díszíteni fogja a kertet!

A feketerigó akkorát füttyentett rá, hogy a cica, a Fekete Kalóz, felkapta fejét a háztetőn.

A kert élvezte a tavaszt, majd a nyarat. A csalán ezt nem érte meg, a bácsi kigyomlálta. Eljött az ősz. A diófán ott futkározott a mókus, Máté az ablakból gyönyörködött benne. A kis fenyő nagyobbacska lett, de, ahogy közeledett a Karácsony, mind gyakrabban emlegette:
- Hej, ha még egyszer karácsonyfa lehetnék, megnézhetném magam a tükörben csengőkkel, gyertyákkal, üveggömbökkel díszítetten, csúcsomon aranycsillaggal! Higgyétek el: nem a hiúság mondatja ezt velem! A Karácsony ott bent, a Házban.. Ó, ti ezt nem tudhatjátok!

A fák, bokrok nagyot sóhajtottak.

Fekete Kalóz, aki éppen arra sétált és sok háznál volt ismerős, nem állhatta meg szó nélkül:
- Szamár vagy te! Szamárfenyő! Most már nagyobb vagy. Nem cserépben vinnének a szobába, hanem elfűrészelnék gyökereid felett a törzsed! Halálod lenne az a pár napos gyönyörűség..

A fenyő elszontyolodott. Még estefelé is szomorú volt. A csillagok biztatóan ragyogtak le rá, vigasztalni akarták, de nem segíthettek.

Egyik nap a bácsi nagy kosárral jött ki a kertbe. A kosár telis-tele volt csodás díszekkel: piros, kék és ezüstszínű tükrös üveggömbökkel, kedves kis figurákkal. Az utóbbiak között volt pici hóember, pettyes gomba, kiterjesztett szárnyú angyalka, aranygyapjas bárányka.. Még egy csinos házacska is előkerült a kosár aljáról. Sőt! A bácsika igazi almákat is aggatott a fára, meg aranyszínűre festett diószemeket.

A kis fenyő ujjongott, és vele örült az egész kert. Minden növény, minden állat megérzett valamit a Karácsony, a Szeretet ég felé emelő, csodálatos hangulatából.

A madarak, persze, csipegetni kezdték az almákat, de, amíg csipegették, ők is pompás, élő díszek voltak a tűlevél-erdő boldog zöldjén. A többi dísz egészen január közepéig ott volt a fán, kivéve az aranydiókat. Azokat elvitték a varjak, még mielőtt az ugribugri mókusok elcsenhették volna.