Kaparászi Károly jóképű legény volt, de nem éppen hangyaszorgalmú. A munkálkodó méhecskék sem vették volna be a kaptárba, - bár a legény szerette a mézet vajas kenyerére csorgatni. Más a mézgyűjtés, megint más a mézevés. A mézes-vajas kenyeret gyermekkoromban én is szerettem.

Elhevert ez a Károly az erdei tisztás füvén, - a heveréshez nagyon értett, ami kényelmes dolog, de nem dolgosság. Álmodott is, Juliskáról, aki szép leány volt, és Károly álmában többet engedett meg Károlynak, mint a valóságban.

Rémálomból jó dolog felébredni, de édes álomból keserűség. Károlyt azonban felébresztette egy pár kőre lépő csizma. Öregember jött, de fiatalos léptekkel, csizmában. Azt kérdezte Károlytól:
- Hé, te legény, megmondanád nekem, hogy merre vezet az út Kistyúkom falucskába?

A legény ismerte a mondást: ahol nincs, ott ne keress! Ám a fordítottját is, amit ő talált ki: ahol van, ott keress!

Így szólt:
- Megmondom, szívesen, de nem ingyen. Azt mondják: valamit, valamiért. Én kacsahápogtatói vagyok, ott mindenkinek tele van a feje ésszel, mert amikor az észt osztogatták, őseink háromszor is beálltak a sorba. Az én őseim ötször, ezért vagyok olyan okos, hogy még a tavalyi kos is eljön hozzám tiszteletét tenni. A mellényemet is önként bélelte ki számomra a bundájából!

Az öregembernek nem tetszett ez a hivalkodás, de azért így hümmögött:
- Hát, pénzem nincs, de ajánlok egy fogadást. Bebizonyítom neked, hogy a kacsahápogtatói népség fejébe is belefér még némi tudomány. Ha így lesz, te megmutatod a jó irányt Kistyúkom felé. Hanem lesz így, akkor más lesz a lesz: három napig ingyen szolgállak.

Károly arra gondolt: öregember nem vén ember, legalábbis ez, aki előtte áll, még nem az. Kijavíttatja vele a kerítést, vizet hordat a kútból, felásatja a zöldséges kertet.. Három napra ad neki egy hétre való munkát, - nem kell szűkösen bánni szolgának szánt tennivalókkal!

Így hát elindultak Kacsahápogtató felé.

Hamar odaértek. A réten sok ember vitatkozott. A hangzavarból kiörvénylett: nem tudnak megegyezni, hogy kinek a kecskéje hányszor és mennyi füvet legelt le a közlegelőn, és e miatt kinek mennyi pénzt kell fizetnie, és kinek a pénzes ládikájába.

Az öregember csak annyit kiáltott oda nekik:
- Jaj! Baj! Haj! Jön az a Jön, fussatok!

Mindegyikük elfutott. Volt, aki haza, és jól bezárta az ajtót, volt, aki más házába, és ott kiszabadította a kamrabörtönből a füstölt sonkát, volt, aki beérte egy szép leány ágyával, de abból is másként jött ki, mint előzőleg hitte.

Az öregember Károlyhoz fordult, nevetett:
- Beugrattam őket, ami nem vall valami sok észre! Egyikük sem kérdezte, hogy ki jön, mi jön, ki az a Jön, - csak elfutott. Vesztettél! Most már mutasd meg az utat Kistyúkom felé!

Károly különös legény volt: veszíteni nem szeretett, csak nyerni, pedig olykor jobb az előbbi. Megpróbálta kihúzni fejét a hurokból:
- Ez nem bizonyíték semmire! Hátha találkoztak a Jönnel, valamiféle csodaszörnnyel, amíg én a zöld füvön Piroskát ölelgettem álmomban. Különben is: egy próba nem próba, még egy hétpróbás gazembernek sem!

Az öregembernek nem tetszett Károly ellenvetése, mert más a barázdába vetés, megint más az ellenvetés. Ám kényszeredetten azt mondta:
- A vesztes ló zabért nyerít? Hát, szerintem, úgysem nyer itt! Ám tegyünk egy másik próbát, csaljuk csapdába a rókát!

Odamentek a patakparthoz. Sok asszony, leány tereferélt ott, a mosásra szánt fehérnemű pedig türelmesen várakozott a kosarakban.

Az öregember vidáman felkiáltott:
- Csinos csigabiga had, Kaptól kap majd, aki kap! Fussunk, mint a lépes méz, kapjuk el a szerencsét!

Futni kezdett. A sok asszony, leány utána, úgy hitték: elég, ha tudják a Szerencse irányát. Talán értékes dolgokat szerezhetnek tőle, ingyen!

A nagy sietség nem volt elég a Szerencséhez, de, később, a lihegéshez, igen. Az is valami, ha nagy futás után az ember jól kilihegheti magát. Ti még nem tapasztaltátok ezt, Olvasóim? Én már igen!

Károly bosszús lett amiért veszített, de megpróbálta elrejteni a nyilvánvalót:
- Ez nem bizonyíték semmire! Hátha találkoztak már a Szerencsével ezek a leányok, asszonyok, talán csókolództak is vele, amíg én a zöld füvön Piroskát ölelgettem álmomban. Különben is: két próba nem végpróba, megmondhatja a róka!

Ezen az öregember nem derült, lett inkább kissé ingerült, mint a felesége egyszer, amikor férje a frissen kivasalt ingre ült. Ám végül ráállt: tegyenek még egy próbát a kacsahápogtatói népség észvizsgálatára.

A kocsmánál három tucat ember iszogatott. Volt, aki kicsit ide-oda hajlott, mint az ingaóra ingája, már a bor hatására.

Az öregember azt kiáltotta oda nekik, lelkesítően:
- Kiskirálynál nagyobb király, hintó négy kerekén de jár! A folyónál pitypangvirág, tőle sárgább ez a világ! Ott pitypangot, pintyet látni, fusson hát, aki kíváncsi!

A kocsmázók nemcsak borszeretők voltak, hanem kíváncsiak is. Futott a folyóhoz, aki még futni tudott. Akiben már dolgozott a bor, az később ért oda,
de azért ő is eltűnődhetett: miért kellett neki a folyóhoz menni? Hiszen a kocsma előtt is van pitypang, másik nevén kutyatej, de gyermekláncfűnek is hívják..

Hát most már Károlynak is be kellett látnia: Kacsahápogtató népe nem annyira nagyeszű, mint ő. Meg kell mondania ennek az öregnek, hogy merre van Kistyúkom?

Károly koponyatölteléke azonban más káposzta volt. Úgy vélte: hamis pénzzel is lehet fizetni, de hamis útiránnyal is. Gondolta: becsapja az öregembert, mint a múltkor otthon a nyikorgó ajtót.

Itt azonban nagy meglepetés érte.

Az ajtó ugyanis nem látott át a szitán, de az öregember Károly szavain egyből. Kiderült: nem is olyan öreg, hiszen a szeme villámokat is tud szórni. Megfiatalodott. Hangja is megváltozott, rádörgött Károlyra:
- Hazudsz! Viszlek a Hazugok Ítélőszéke elé! Te vagy a legutolsó hazug ember a Földön. Ott majd elítélnek!

Itt ugrott ki az igazság: Károly csinos legény volt, de ő sem észlény. Ha az lett volna, akkor rájön: ő nem lehet az utolsó hazug a Földön, hiszen Kacsahápogtatón is sok a nagy, és még nagyobb füllentgető, - pedig az csak egy mákszemnyi falucska.

Térdre esett ez a Károly az öregember előtt. Rémülten könyörgött:
- Kegyelem! Megjavulok! Hangya leszek, méh leszek, szorgalmas leszek! Feleségül veszem Juliskát, hű leszek hozzá. Megfogadom! Megmondom a jó irányt Kistyúkom felé!

Az öregember, valójában varázsló, elmosolyodott. Így szólt a bal zsebéből kiugró pinduri manócskához, nemes fülethúzóföldi Orrakoppintó Mátyáshoz:
- Kísérd el ezt a legényt Juliskához! Tegye azt, amit megfogadott! Minden évben ellenőrizd őt, ne felejtsd el!

Juliska nagyon megörült Károlynak. Még inkább, amikor a legény letérdelt előtte, és megkérte a kezét! Utána meg az ásót is elkérte, felásta a kertet. Hozott három vödör vizet, kapott csókot mindjárt, tíze.. - vagy többet is?

A továbbiakban is jól viselkedett Károly, a lakodalom után is, olyannyira, hogy a falubeliek nem ismertek rá. Szorgos lett, mint a méhecske. Szántott, vetett, ha kellett dajkálta kisbabát, aki szintén a Juliska nevet kapta..

Most már csak az a kérdés maradt nyitott: mit csinált az öregembert játszó nem öreg, vagyis a varázsló, Kistyúkom faluban?

Semmit, mert, amikor a kakukk kakukkolt, eszébe jutott: nem is Kistyúkomba küldte őt a felesége, hanem Nagytyúkomba, és nem is bazsalikomért, hanem kakukkfűért.

Széttárta köpönyege mindkét szárát, felröppent a levegőbe, és már ott is volt Nagytyúkomban.

Nagytyúkomban kapott kosarat, kakukkfüvet. Otthon a kakukkfűért csókot kapott a feleségétől. Igaz, csak egyet, de nagyon szívből jövőt, szenvedélyeset.

(2013)