Zöldsapkás János azt szerette csinálni, amihez éppen kedve volt, de nem mindig tehette. Sok olyan munka akad a ház körül, meg a földeken is, amit nem lehet elhalasztani. Így volt ezzel a faluban mindenki.

Az egyik szombaton gombászni ment. Ez egyszerre volt neki szórakozás és munka. A gombákat ki szokta szárítani, azután eladni Köménymagos városka piacán, de olykor a friss gombát vitte a piacra. Ki is írta ilyenkor a kosara fölé:

SZÉP VÁROS, TE, KÖMÉNYMAGOS!
ÍZES GOMBA NÁLAM LAKOS!
GYERTEK, SZÉP ASSZONYOK, LÁNYOK!
CSODÁS GOMBÁKAT TALÁLTOK!

Jöttek is János kosarához a szép asszonyok, lányok. Persze, a kevésbé szépek is, mert ők is gyönyörűeknek tartották magukat. A vevő azonban vevő, annak ne a fizimiskáját bámulja az árus, hanem örüljön annak, ha portékája kelendő.

Élvezetes a kalapos-kucsmás népséget keresgetni az erdőben, sok fura kinézetű van azok között, és el szoktak bújni, de János éles szeme többnyire észrevette őket. Nem minden gomba ehető, néhány betegséget, vagy akár halált is okozhat, ha megeszik, de, ami nagyon fontos: János jól ismerte valamennyit.

A legény nagy őzlábgombákat talált a tölgyek alatt, olyanok is voltak közöttük, mint egy kinyitott napernyő. Ennél azonban sokkal nagyobb meglepetést okozott neki, hogy egy gyönyörű leány is ott volt a fák alatt, ő is gombákat gyűjtött fűzfakosarába.

János illendően bemutatkozott, azután így szólt a leányhoz:

Izeg-mozog szívem gombja.
A táskámban jó szalonna,
lila hagyma, kerek kenyér.
Kérdésem egy választ megér,
s azzal megtisztelne, nagyon,
Kisasszony, megkínálhatom?

A leány, Vadrózsabokros Rózsa, elnevette magát:

A válasszal nem kések én:
- Ön kicsikét furcsa legény!
Ne mozgassa szíve gombját:
kiugorhat a bolondság!
Tarisznyáját kinyithatja.
Fizetségül csak ezt kapja:
tizenkét macska egy tucat,
s Önnek talán utat mutat,
ha rájön, hogy melyik fehér,
s bundaszín váltást nem remél.

Kinyitotta János a tarisznyáját, kidőlt fatörzsre ültek, eszegettek, utána meg beszélgettek. A leány végül azt mondta: most már mennie kell Aholmegtalálomföldre, de örül annak, hogy találkoztak.

János tudakolta erősen, hogy merre, hol van Aholmegtalálomföld, de a leány csak annyit válaszolt: ezt nem köti a legény orrára, mert az orr kényes portéka.

A legény e naptól fogva búsult, mert vágyott a lány után, sokszor még otthoni dolgait is elhanyagolta. Ha csak tehette, az erdőt járta. Remélte: ismét találkozik a leánnyal.

Találkozott néhány hét múlva az erdőben egy leánnyal, de az olyan csúnya volt, hogy még az ördögöknél sem nyert volna szépségversenyt. János mégis arra gondolt: megkínálja ezt a leányt a tarisznyájából. Szegény nem tehet arról, hogy így néz ki, és nem másképpen.

A leány Kutyátkarmoló Katalinnak nevezte magát A legény szalonnáját, kenyerét mind megette, csak a lila hagymából hagyott valamicskét. Utána így szólt, rekedt varjúhangon:
- Én boszorkány vagyok, nem jöttél rá, te együgyű? Ám téged nem foglak bántani, mert megvendégeltél, sőt, egy kívánságod is teljesítem, ha kitalálod, hogy melyik macska fehér tizenkét fekete közül.

Az egyik bokor alól nagy zsákot húzott elő. Abban tizenkét szép fekete cica volt. Eszébe jutott Jánosnak, hogy mit mondott Vadrózsabokros Rózsa. Mindegyik cicust a kezébe vette, megsimogatta, azt kérdezte tőle: - Te fekete cica vagy?

Tizenegy cica rányávogott, a tizenkettedik válasza azonban tagadó nyávogás volt. No és János kezére fekete festék került.

Felugrott a legény:
- Ez a cica nem fekete. Halld, boszorkányleány, kérésem: - Újra találkozni szeretnék Vadrózsabokros Rózsával!

A boszorkány megpróbálta lebeszélni:
- Ostoba kívánság! Adok neked inkább egy ládikót, tele aranyakkal. Nagy a világ, sok benne az eladó leány. Arannyal telt ládikó szép leányt csalogató!

János nem volt hajlandó megváltoztatni kérését. Erre a boszorkányleány mérgesen fújt egyet:
- Szamár vagy te, a nemjóját! Makacs, de meglátod Rózsád!

Meg is látta, hamarosan. Megörült a leány Jánosnak, hát még János Rózsának!

Leültek egy sziklára, beszélgettek, eszegettek. Ezúttal finom sonka, és puha kenyér került ki a tarisznyából. A leány most sem árulta el, hogy hol van Aholmegtalálomföld, és a legény nem kísérhette el, de búcsúzáskor Rózsa elmosolyodott, és így szólt:

Tizenkét malac farka kunkori.
Ha kicsit meghúzod: mindegyik rí!
Ám egyik orrával megbök picit?
Kiálts fel akkor, hogy ez az, ni, itt!

A következő hetekben János megint nem a világot vette a nyakába, csak az erdőt, de azt is igen búsan. Bámuló bükkfa alatt találkozott a boszorkánnyal. Megvendégelte őt a tarisznyájából.

Azt mondta a boszorkányleány:
- Jó volt ez a sonka! Ha kitalálod, hogy tizenkét malac közül melyik a legkedvesebb malacom, akkor teljesítem egy kívánságod.

Az egyik terebélyes fa alól nagy zsákot húzott elő a boszorkány. Abban tizenkét malac volt, látszatra mind teljesen egyforma. János mindegyik malacot kezébe vette, és azt kérdezte a kis röfögőtől:
- Te vagy a kedvenc?

Tizenegy malac elutasítóan visított. Ám a tizenkettedik csak szelíden rifiröfikélt, és puha orrocskájával kissé megbökte a legény kezét.

János felkiáltott:
- Ez a kedvenced, ez itt, ni! Kérésem: újra találkozni szeretnék Vadrózsabokros Rózsával!

A boszorkány megpróbálta más elhatározásra bírni:
- Elsietett kívánság! Adok neked inkább egy ládikót, tele gyémánttal. Nagy a világ, sok benne az eladó leány. Gyémánttal telt ládikó szép leányt csalogató!

János nem volt hajlandó megváltoztatni kérését. Erre a boszorkányleány bosszúsan legyintett:
- Csacsi vagy te, a nemjóját! Makacs, de meglátod Rózsád!

A boszorkány eltűnt. János nem látta Rózsát sehol sem, hazament. Ám másnap ismét az erdőt járta. Egy hatalmas égerfánál megpillantotta a leányt.

No, volt mit elmesélniük egymásnak! Mindennapos apróságokat ugyan, de élvezték a tereferét, és nem tudták a szemüket levenni egymásról.

János megvendégelte tarisznyájából a leányt kakastejes kaláccsal, és mazsolás túrós rétessel, utána pedig haza szerette volna kísérni Aholmegtalálomföldre, de a leány ezt nem engedte, sőt, most sem árulta el: hol van ez a fura nevű falu? Annyit mondott csak:

Tizenkét kígyócska de tekereg!
Mind-mind sziszegő kis hüllőgyerek.
Egyik, ha sziszeg is, másként sziszeg, -
és oly kedvesen, hogy el sem hiszed!

A következő hetekben János nyugtalanabbul járta az erdőt, mint valaha. Megint találkozott a boszorkánnyal. Megvendégelte őt a tarisznyájából. Azt mondta a boszorkányleány:
- Jó volt ez a kalács, meg a rétes! Ha kitalálod, hogy tizenkét kígyócskám közül melyik sziszegését szeretem leginkább hallgatni, akkor teljesítem egy kívánságod.

Felugrott a boszorkány a közeli fára, leugrott a zsákocskával. Abban tizenkét kígyócska volt, látszatra teljesen egyforma. János mindegyik kígyócskát kézbe vette, és azt kérdezte:
- Te vagy a sziszegő kedvenc?

Tizenegy kígyócska erre haragos sziszegésbe kezdett. A tizenkettedik azonban karikát formált a farka végéből, ráhúzta János gyűrűsujjára, és halkan úgy sziszegett, mintha szemérmesen azt mondta volna: - Szeretlek!

János rögtön kijelentette:
- Ez a kígyócska sziszeg a legbájosabban. Halld, boszorkányleány, a kérésem: újra találkozni szeretnék Vadrózsabokros Rózsával!

A boszorkány a fejét csóválta:
- Csak nem akarsz észre térni, te legény! Elintézem: gróf leszel, kapsz két várkastélyt, sok földet, erdőket. Hagyd el Rózsát, majd meglátod: grófként imádnak a lányok!

János nem volt hajlandó megváltoztatni kérését. Erre a boszorkányleány sóhajtott egyet, félig-meddig már belenyugvóan, és kis verssel válaszolt:

Hiába intelek, legény, jóra: szúrós is lehet ám az a Rózsa!
Baj jöhet, hogyha be nem látod: néha oly furcsák némely leányok!
Rózsád? Egyszer ott tótükör fényben, feltűnik máris est köpenyében.
Őt utoljára hol, merre is láttam? Az égnek szélén, szép rózsaágyban.

Eltűnt a boszorkányleány. János hazament, de a másnap megint ott volt az erdőben. Leült a tóparton, ott búslakodott alkonyatig. Az alkony ábrákat ragyogtatott a víztükörre. Nézte, nézte János, és egyszerre felkiáltott:
- Rózsa!

Tényleg, mintha a leány alakja lett volna a tó tükrén. Ám máris leszállt az este. A sötétben bagoly huhogott, és a fák között egy leány alakja tűnt fel.

Nézte, nézte János, és megint felkiáltott:
- Rózsa!

A leányalakot azonban ismét beburkolta a sötétség szövete. Leült a legény egy kőre, és búsult, búsult, búsult.

A hajnal azonban eljött, és rózsaágyat készített az égre. Úgy tűnt János előtt, mintha Vadrózsabokros Rózsa feküdne a rózsaágyon. Elkezdett futni a láthatár széle felé.

Elérte a hajnal rózsaágyát?

Nem, de erre nem is volt szükség, mert egy leány futott feléje, nevető arccal. Vadrózsabokros Rózsa volt. Egymás kitárt karjaiba futottak.

Lakodalmukon annyi bizonyos volt: nagyon szeretik egymást. Ez volt a legfontosabb. Kérdőjelek is maradtak, persze. Vadrózsabokros Rózsa tündér volt? Esetleg Kutyátkarmoló Katalin is ő volt, boszorkányleányként, csak elcsúfította saját magát, hogy közelebbről megvizsgálhassa János szívét?

Rózsa valamit biztosan tudhatott Katalinról, hiszen miként került volna másképpen a lakodalmi torták közé három különös díszítésű? Egyiken tizenkét fekete cica volt marcipánból, a másikon ugyanannyi malacka, de a harmadikon is tucatnyi kígyócska, eggyel sem kevesebb.

(2013)