Bársonycsizmás Jánosnak nem a lábán volt a bársonycsizma, hanem a nevében. Arcára pedig éppen a bánat ült ki nézelődni, mivel a legény házát ledöntötte a vihar.

Üldögélt ez a János a romok mellett, de időnként felugrott, és irtózatosan szidta a szelet, vihart, orkánt, meg minden légmozgató rokonságukat. Még a szellőt sem kímélte.

Arra jött egy másik ember, úrias, de kopott ruhában. Megtudakolta a bú okát, majd így szólt:
- Megértelek, te legény, de elhamarkodod a dolgot. A vihar talán jót tett veled, mert, ha nem omlasztja le a házad, akkor sohasem tudod meg mi vár rád a nagyvilágban. Így oda mehetsz, ahová akarsz, ott építesz újra házat, ahol akarsz. Azt javasolom: ne szidd a vihart, hanem köszönd meg, amit tett!

Győzködte a legényt, addig-addig, míg az fennhangon így szólt:
- Bocsájtsd meg, kedves vihar, oktalan szavaim! Köszönöm, hogy levetted nyakamról a házam gondját, de segíts majd a nagyvilágban is, vándorutamon.

A tanácsadó ember, akit, mint kiderült, Megfontoltan Kelemennek hívtak, kikérdezte Jánost: mit tud, és mit nem tud? Utána azt javasolta: járják együtt a világot, az sem sokkal drágább, mintha Jánost egyedül viszi a lába.

Mentek, mentek, pihentek, pihentek, majd újra nekiindultak, sokáig. Közben a Szerencsének máshol lehetett dolga, vagy, ha kereste is őket, nem talált rájuk. Elérkeztek egy hatalmas folyóig. No, ez még nem volt a világ vége, de nekik, ha nem tudnak átjutni rajta, akkor, lehet, mégis az útjuk vége.

János elkeseredett, arcát tenyerébe temette, majd időnként felugrott, és igen csúnya szavakkal illette a folyót, amiért az útjukat állta.

Kelemen azonban így szólt:
- Megértelek, te legény, de elhamarkodod a dolgot. A folyó jót tett veled, mert, nézd csak, embereket dob fel időnként a víz, de holtan! Annak is ott, nézd, nyílvessző áll ki a hátából! A túlparton háború dúl.
Azt javasolom: ne szidd a folyót, hanem köszönd meg, hogy megmentette az életünket.

Egyből belátta a legény: társának igaza van. Felkiáltott:
- Bocsájtsd meg, hatalmas Folyó, szamárságom! Köszönöm, hogy nem engedtél át bennünket a túlpartra, ahol a halál várt volna ránk. Segíts minket továbbra is ezen a kanyargós, veszedelmes tájon!

A folyó, úgy látszik, megengesztelődött, mert másnap a part közelébe sodort egy hajócskát. Három ember volt rajta, de mindháromban több nyílvessző is, - már nem lehetett rajtuk segíteni.

A két legény eltemette őket, utána pedig tovább utaztak a hajócskán. Vitte őket a víz, vitte, vitte, sokáig. A hajó kamrájában találtak élelmet, belseje is tágas volt kettőjüknek.

Elérkeztek egy nagy, kőfallal körülvett városhoz. A hajócskát kikötötték, elrejtették. Bementek a városba, körülnéztek, de őket is nagyon megnézték. Egy katona, akinek három kard volt a derekára kötve, és még két tőr is az övében, odajött hozzájuk, rájuk kiáltott:
- Kutyamásziak vagytok, vagy katyamásziak?

Beugrató kérdés volt, mert a várost makalásziak uralták, így bármelyiket választják is, börtön várt volna rájuk.

Kelemen azonban óvatosan válaszolt:
- Messziről jöttünk, vitéz úr, tudatlanok vagyunk, mint a ma született bárány. Ahol mi laktunk ott nem volt se kutya, se katya, csak, akin volt, gatya!

Ez még nem biztos, hogy megmentette volna őket a börtöntől, de egy rongyos ruhás ember ezüstpénzt vett ki a zsebéből, és a háromkardos vitéz markába nyomta:
- Hagyja rám ezt a bamba népséget, én majd dolgoztatom őket, s ha kiderül, hogy mégis kutyamásziak, vagy katyamásziak, akkor azt is háromszor megbánják, hogy egyszer megszülettek! Ha nem dolgoznak jól, akkor három hónap múlva visszaadom őket börtönbe vitelre, de, persze, akkor a most adott ezüstpénzt is visszakérem, kétszeresen!

Kiderült: a rongyos ruhás ember Kavitáni Paripáni úr, dúsgazdag kereskedő, de állítólag olyan zsugori, hogy még a saját eladott áruját is visszalopná, ha tudná, és újból vásárra vinné.

János, amikor Kavitáni úr házában egyedül maradtak, szidta kényszerből kapott gazdájukat, mint a bokrot.

Kelemen azonban leintette:
- A börtöntől Kavitáni révén mégis megmenekültünk. Fukar ember eszén egyébként sokszor könnyű túljárni, ha sikerül elnyerni a bizalmát. No de ne ítéljünk elhamarkodottan! Lehet, hogy nem is annyira rossz ember, mintha kétszeresen az lenne.

Kavitáni Paripáni adott nekik munkát eleget, meg is izzadtak belé, de, igaz, ami igaz, az eleséggel sem fukarkodott túlságosan. Egy idő után furcsa dolgot parancsolt nekik: vigyenek el háromszáz aranyat a közeli faluba, az unokatestvérének. Vigyázzanak a sok pénzre, mint a szemük fényére!

Csodálkoztak a legények: ennyire megbízik bennük Kavitáni?

Megkapták az aranyakat, lepecsételt zsákocskában. Kelemen így szólt, miután elindultak:
- Másként csörög a dió, és másként a mogyoró! A kavicsok sem úgy csengenek, ha egymáshoz ütődnek, mint az aranypénzek. Ebben a zsákocskában nem aranyak vannak, hanem Kavitáni cselvetése!

Elvitték a zsákocskát gazdájuk rokonához, aki mosolygott. Ezt követően kaptak még néhány hasonló feladatot, azokat is teljesítették. Kavitáni kezdett megenyhülni irántuk, de mire megenyhült, meg is halt.

Azt mondta Kelemennek és Jánosnak Kavitáni szép és kedves szolgálóleánya, Kikinda:
- Sajnálom a gazdánkat! Fösvény volt, de azért nem volt embertelen. Most legjobb, ha elmenekülünk, amíg titeket börtönbe nem visznek. Én is veletek megyek, mert megszerettem Jánost. Lehet, hogy ő nem szeret engem, de még megkedvelhet.

Nekiálltak összecsomagolni az útra, de ezzel időt veszítettek. Megjöttek a katonák, vitték mindhármukat a börtönbe, az sem mondták: vaskalap.

Útközben János kifakadt, nagyon mérgesen:
- Ördög vigye Kavitáni lelkét a pokolba, most azután kibabrált velünk, ott rohadunk el penészes falak között! Kutya gazember kereskedő volt világéletében! Legyen átkozott a pokolban is! Még Kikindát, ezt a szegény leányt is bajba keverte!

Kelemen csitította:
- Világéletében nem ismerted, csak hat hónapja. Egész életéről nem nyilatkozhatsz ilyen hirtelen. Engem is aggaszt a sorsunk, de majd meglátjuk mi lesz, meg mi nem lesz.

Hát két napig semmi sem lett, csak a falakon mászkáló svábbogarak, meg időnként egy-egy megjelenő patkány. A koszt is egyhangú volt: víz, száraz kenyér, ismeretlen lötty, utóbbit a börtönőr levesnek nevezte, de a gyomruk nem kedvelte.

Ám a harmadik napon kihozták őket a börtönből, és felolvasták előttük Kavitáni Parapáni végrendeletét. Ebből kiderült: Kikinda a leánya, csak ezt nem árulta el senkinek, még a leánynak sem. Egész vagyonát, ami nem volt kevés, mert három ládikó arany is beletartozott, meg huszonkét zsákocska ezüst, a házról, bútorokról, az istállóban levő lovakról, meg egy raktárépületről nem is beszélve, Kikindára, Kelemenre, meg Jánosra hagyta.

Megbánta János két nap előtti szavait, bocsánatot kérő szemekkel nézett fel az égre:
- Miből gondolhattam volna, hogy jótevőnk vagy, Kavitáni? Bocsáss meg szegény, megzavarodott fejemnek, és élvezd az életet a Mennyországban!

Elhatározták: együtt indulnak útnak a kincsekkel. Az örökség többi részét is gyorsan eladták, pénzzé tették.

A következő nap hajnalán azonban meglepetés érte Kelement és Jánost: Kikinda sehol sem volt látható, ami Jánost kellemetlenül érintette, mivel már kezdte megkedvelni a leányt. A kellemetlenség fokozódott, mivel a három arannyal telt ládikó is eltűnt, meg a huszonkét zsákocska ezüst. Túl sok eltűnés egyetlen hajnalra!

Azt mondta Kelemen Jánosnak, aki nekiállt szidni Kikindát:
- Hát, ha meglopott bennünket, akkor én sem dicsérgethetem, bár kissé rejtélyes az, hogy hová lett, a kinccsel együtt. Mindig olyan ártatlan szemekkel nézett ránk! Nem gondoltam volna róla, hogy becstelen. Most már mégis szökjünk el, mert nagyobb baj is a nyakunkba szakadhat. Nálunk van az a pénz, amit a házért, meg a bútorokért kaptunk, - az sem kevés.

Felnyergeltek, és máris kiszáguldottak a városból. Valakik utánuk küldtek néhány nyílvesszőt, de csak János kalapja sebesült meg, az meg, ha tű, fonál akad, kijavítható.

Befogadta őket egy irdatlan nagy erdő. Abban csak egy út volt járható, lovagolható. Megjárják, ha rajta járnak?

Egy idő után lepihentek, kikötötték a lovakat. Hát mit látnak? Négy zsivány vágtat feléjük. Azt mondta János:
- Velem van Kavitáni puskája. Egyet lelövök, hátha akkor a másik három elmenekül. Ha nem, akkor többet is lelövök egynél..

Az élen lovagló azonban fehér kendőt kezdett el lobogtatni. Megadják magukat a rablók, harc nélkül? No, még ilyen csudát!

Kiderült: az élen lovagló rabló nem férfi, hanem hölgy, Kikinda. Nem rabolt mást, csak egy csókot János ajkáról, viszont a ládikókat az arannyal, meg a huszonkét zsákocska ezüstöt visszahozta, hiánytalanul.

Azt mondta a leány:
- Kihallgattam egy beszélgetést. Meg akartak támadni bennünket, amikor a kincsekkel távozunk a városból. A szívem nem bírta volna ki, ha megsebesültök, vagy még rosszabb történik, ezért asszonycselhez folyamodtam. Nektek nem szóltam róla, nehogy megakadályozzátok. E három megbízható szolgával a város hátsó kapuján távoztunk a kincsekkel, - és most itt vagyunk, épen, hiánytalanul.

Nagy volt János öröme. Kikinda a rablott csók után, még sokat kapott tőle, de azok már minden zsiványságtól mentesek voltak. Szívből adta János, nagyon is!

Lovagoltak, lovagoltak, és végül ott voltak egy hatalmas hegy lábánál. A hegy tetején kastély állt. Falai erősek voltak, de, mint később kiderült, a tetőkön keresztül beesett az eső, amikor esett. No, nem mindegyik szobába, csak egy tucatnyiba, de harminc szoba volt a várkastélyban.

A kastélyban fiatal úrnő, egy bárókisasszony éldegélt tizenöt szolgájával. Nem mondhatom, hogy szegény volt, mint a templom egere, mert a templom egerének nincs várkastélya. A bárónőnek, Keskenyhidas Juliannának, megtetszettek az érkezők. Mindjárt levágatott néhány birkát. Kérte: legyenek a vendégei.

Kérése teljesült. Megfontoltan Kelemennel hamar összebarátkoztak. Julianna kicsit még később, néhány hét múlva, már azt fejtegette Kelemennek, hogy bár az ő ősi neve Keskenyhidas, azért keskeny hídon is el lehet jutni az ő szívéhez, ha valakinek Kelemen a keresztneve. Kelemen kezdte érteni a dolgot, és egy holdvilágos éjszakán, néhány csók után, még jobban megértette. Közben Kikinda és János szívügye is elrendeződött, így mindkét lakodalomra sor került. Julianna eladta Kikindának és Jánosnak a kastély egy részét, tíz szobával, a kapott pénzen pedig rendbe hozatták az egész épületet. A kastély körül gyönyörű parkot létesítettek, aranyhalas tavacskával.

Így hát végül jól végződött ez a fordulatos történet, amelyben a két legény szerencséje először nem jött, utána többször is sarkon fordult, elment, - de egy pillanatban mégis visszajött, és ott is maradt.

(2013)