Volt egy legény, Acélkardos Mihály, becenevén Miska. Kis szőlőjéből, erdőbirtokából eléldegélt, ha nem is túl fényesen. Nemesi címerében is erdő ékeskedett, felette kardot tartó sas madárral. Az, aki a címert festette egykoron, nem lehetett valami nagy művész, mert a sas kissé kövér volt, - pedig elhízott sast nem látott még senki.

Ez a Miska nagyon szerette az erdőt. Ha odaérkezett a forráshoz, leszállt lováról, kikötötte egy fához, utána nézegette a tájat, olykor elment gombát gyűjteni, máskor szamócát, málnát szedett. Néha még verset is írt itt, amit a faluban nem tett volna, mert esetleg gúnyolódtak volna rajta a többiek. Félni ugyan cseppet sem félt tőlük, mert mesterien forgatta a kardot, - de nem szeretette volna párbajban nyomorékká tenni, vagy halálosan megsebezni egyiküket sem.

A forrásnál, ahol egyébként sok éve senkit sem látott, váratlanul megjelent egy csinos leány, egyszerű, de ízléses ruhában. Beszélgettek. Miskának egyből megtetszett, tudakolta: mi a neve? Hol lakik? Hazakísérheti-e?

A leány elmosolyodott:

Nevem, lehet, furcsa: Álomerdős Éva,
s Álomerdő, nem más, e leány hajléka.
Haza nem kísérhetsz, mert az nagyon messze, -
ám, legény, emiatt el ne keseredj te!
Időnként eljövök ide, beszélgetünk,
s ha kedveljük egymást, sokszor együtt leszünk.

Megvigasztalódott kissé Acélkardos Mihály, erősen remélte: Éva megtartja a szavát.

A leány meg is tartotta.

Beszélgettek, kirándultak, együtt szedtek gombát, egyszer még verset is együtt írtak: egyik sorát Miska találta ki, Éva pedig folytatta. Remekül megértették egymást. Megértették, megkedvelték, - vagy utóbbinál több is történt?

Egyik alkalommal Éva búcsúzott a legénytől, elment. Ám elment-e igazán?

Az erdő kezdett átalakulni. A levelek zöldje fényesebb lett, mintha egyszerre több napocska játszott volna egymással. Az állatok magatartása is változott: a nyuszi elvesztette félénkségét, nagy szemekkel bámult a legényre. Hirtelen Éva is megjelent e különös álomban. Ki szerette volna olvasni Miska gondolataiból: mit tart felőle e legény?

Miska így szólt:
- Éva, úgy megszerettelek, hogy azt kimondani sem tudom! Miért teszel fel kérdéseket a fejemben keletkező gondolatoknak? Nem tudod kérdezés nélkül is, hogy mennyire szeretlek?

Elpirult az álombeli leány:
- Ó, bocsáss meg, elfelejtettem, hogy az álomban, ha nem zárom le saját gondolatkörömet, akkor Te is olvasol az én gondolataimban! Jó, hogy bevallottad! Itt van érte egy álombeli csók!

Az erdő hirtelen visszaváltozott olyanná, amilyen előtte volt. Évát sehol sem lehetett látni, de a következő találkozásukkor a legény elmesélte neki az álmot. Álom volt-e valóban?

Éva elmosolyodott kissé, csak utána válaszolt:

Olykor nap csókol pici holdat.
Olykor talányosak a voltak.
Olykor álomban csók de édes!
Olykor álom szívedbe nézhet!

Megelégedett a legény ezzel a válasszal. Éva búcsúzott tőle, elment. Ám elment-e igazán?

Az erdő kezdett átalakulni. A levelek zöldjén, a tisztás füvén ezüst szín futott végig, mintha egyszerre sok száz holdacska incselkedett volna egymással. Az állatok magatartása is más lett: harkály röppent ide-oda a legény körül, majd a feje feletti hatalmas tölgyfára szállt. Barátságos hangú kopogása a fán olyan volt, mintha egy manó verte volna a dobot, jól fel lehetett ismerni a kopogás dallamosságát, ritmusát.

A tölgyfán kinyílt egy ajtó. Barna ruhájú, csavart szakállú törpécske lépett ki rajta, nagy kosárral. A kosár telis-tele volt gyönyörűnél gyönyörűbb arany ékszerekkel, büszkén csillogó-villogó drágakövekkel.

Így szólt a törpe:

Világ Legszebb Földi Lánya
szerelmét lobbantja lángra,
ha ránéz e kincsre, s egyből
kezét nyújtja, szerelemből!
Tied lehet, ha akarod,
e kincs, - de Évát elhagyod!
Ez egyetlen feltételem!
Én ezt tenném! Talán te nem?

Mérges lett a legény, rárivallt a törpére:

Talán szíved, az is törpe?
Ily tett engem tenne tönkre,
s Évát is, mert vélem: szeret.
Megvetlek, itt hagylak, megyek!

Gúnyosan felkacagott a törpe, fogta magát, elfutott a nagy kosár kinccsel.

A legény pedig felébredt. Az erdő hirtelen visszaváltozott olyanná, amilyen előtte volt. A következő találkozásukkor elmesélte a leánynak az álmot. Álom volt-e valóban?

Éva elmosolyodott, csak utána válaszolt, kissé rejtélyesen:

Olykor úgy csábítgatnak kincsek!
Olykor meg a szerelem nincs meg.
Olykor együtt van szív és álom.
Olykor a vágy ott, csókra várón.

Úgy látszik nem csak a legény, de a leány is vágyott a csókra. Hát az a csók ugyanolyan édes volt, mint az álombeli. Csók? Csókok, mert csók csókot követett.

Álomban is történhet azonban baj. Éva búcsúzott a legénytől, elment. Ám elment-e igazán?

Az erdő kezdett átalakulni. A levelek félig sötétjét itt-ott már hajnalpír simogatta, de hirtelen kétségbeesett madárhangok kiáltottak segítségért. Harminc fegyveres rabló jelent meg lován, - és kit tartott foglyul vezérük, fekete paripáján?

Nem mást, mint Évát. Szegény leány ájultan feküdt a fő zsivány előtt, a nyeregben.

Miska nem késlekedett: lóra ugrott, kivonta kardját. Nem tudni, hogy a zsiványok vezére jól forgatta-e a kardot, vagy nem, mert, amikor a legény megszúrta a kardjával, annyira rosszul lett: mindjárt meg is halt, leesett a lóról. A leány is lecsúszott a nyeregből, a rabló lova pedig elvágtatott.

A többi gazember igen baljós jelnek tartotta vezére elestét, de azért arra gondolt: sok lúd disznót győz, vagyis ők sokan vannak, a legény meg egyedül.
Hát egy híján harmincan voltak, de hamarosan már csak huszonnyolcan, huszonheten, és ahogy a számuk fogyott, úgy csökkent merészségük. Amikor már több mint egy tucat fűbe harapott közülük, vagy kínban, sebesülten fetrengett a földön, a maradék úgy gondolta: jobb, ha elmenekül.

A legény néhány csókkal magához térítette Évát. Éva volt-e, valóban?

Nem tudni, mert a legény felébredt. Izgalmas, furcsa álom volt mindez, megint?

Az erdő visszaváltozott, benne ismét elfoglalta trónját a nap.

A következő találkozásukkor a legény elmesélte a leánynak az álmot. Álom volt-e valóban?

Éva elmosolyodott, csak utána válaszolt, kissé titokzatosan:

Olykor bátorság szívet áthat.
Olykor kard villan, szívet láttat.
Olykor egy lány kezére néznek.
Olykor a lány szól: - Legény, kérd meg!

Megértette a választ a legény, nagyon is! Megkérte Éva kezét, legyen a felesége. Mi jött utána? Beleegyezés, sok csók.

Éva kicsit később így szólt:
- Be kell vallanom, hogy én örökéletű vagyok, tündér. Édesanyám is az. Örömmel leszek a feleséged, de hadd kérjek neked is örök életet Édesapámtól, a Nagy Varázslótól!

Miska elkomorodott:
- Nagyon szeretlek, de nem tudom, hogy nekünk, földi embereknek, olyan jó lehet-e az örök élet, itt a Földön..

A leány szeme felcsillant:
- Akkor azt kérem Édesapámtól, hogy én se legyek örökéletű..

Azt nem engedhetem meg! - kiáltott fel a legény. Ha tündér vagy, megillet az, ami a tündéreket..

Kicsit tanácskoztak mindezen, de közben sokat csókolództak. Végül megegyeztek: Éva maradjon örökéletű, de egyelőre csak néhány száz évet kérjen a Nagy Varázslótól férjének és majd megszülető gyermekeiknek, azzal a kiegészítéssel, hogy, ha kívánják, legyen meghosszabbítható újabb száz évekre, évezredekre..

Ha két szív egyezik, könnyen kiegyezik. Ez fontos tanulság e történetből.

A lakodalomba sok tündért és varázslót meghívtak. Ám utóbbiak is úgy öltöztek, mint a földi emberek, ugyanúgy ettek, ittak, táncoltak, így a többi vendég nem sejtett meg semmit.

Egyedül Szájtátó Jani bácsi tátotta el a száját, amikor ránézett a fiatal pár néhány lakodalmi ajándékára. Így mormogott:
- Miféle csudacsengős, csigabigás bolondság ez? Egyszer kacsa, máskor liba, még utána tyúk, majd meg pulyka, rút! No és ez a tükör, miért látom benne nem csak az én fizimiskám, hanem a feleségemét is, aki most a bálteremben táncol a sógorommal? Úgy látszik túl sokat ittam.. Bocsánatos bűn ugyan, mert ilyen bor, ha ízére, aromájára, mámorító voltára gondolok, nem terem akármilyen tőkén, - talán valami különc varázsló birtokán szüretelhették a szőlőjét valamikor?

Szájtátó Jani bácsi nem is sejtette, hogy utóbbi megjegyzésével milyen közel járt az igazsághoz!

(2013)