A patak kiszáradt, a mező megperzselődött, a termés kigyulladt, leégett. Azt mondta Sátorfáját János háza népének, vagyis a kutyának, cicának, kakasnak, tyúknak, malacnak:
- Azt a sátorfáját! Szedjük a sátorfánkat, keressünk jobb világot e rossz helyett, vagy legalábbis jobb helyet e rossz világban?

A kutyának nem nagyon tetszett a világban való barangolás ötlete:
- Hűség a házhoz, és hűség a gazdámhoz! Szomorú ám nézni árván maradt házhoz!

A macska viszont bizakodóbb volt, így vélekedett:
- Másik erdő, másik mező? Ott is jöhet egér elő!

A kakas így kiáltott, kukorékolt:
- Van szemétdomb a világon, kukacom kikapirgálom. Más tájon is kél a hajnal, s lehet: nem mindenütt bajjal!

A tyúk meg így kotkodácsolt:
- Bölcs vagy, kedves kakasférjem! Bizony, én is pont így vélem!

A malac ráröfögte:
- Ma nem kaptam kukoricát! Röf, röf, jöjjön a nagyvilág!

Így az útnak indulást csak a kutya ellenezte, de ő is velük tartott. Legnagyobb meglepetésükre a talicska is nyikorogni kezdett:
- Itt marad a talicska? Ilyet tesztek? Nagy hiba! Aki talicskát nem tol, azzal a világ kitol!

Nevetett János, fogta, tolta a talicskát. Utóbbiba belefeküdt a macska, meg a malac, de még a kakas, és a tyúk is felugrott rá. A kutya elégedetlenül vakkantott, mert neki már nem jutott ott hely, de gazdája megvigasztalta:
- Elől mehetsz, Bundásom. Szemed mindent meglásson! Ha baj néz ki, ugass csak! Tőled a baj elfuthat..

Mentek, mentek. Később a macska fogott egy egeret, a kutya egy nyulat, a kakas kikapirgált egy kukacot, a tyúk tojt egy tojást, a malac kitúrt a földből egy csigát,
János pedig kirántott a patak vizéből egy pisztrángot. Csak a talicska nem csinált semmit, azon kívül, hogy nyikorgott.

A világ változatos volt, mert a nappalokat éjjelek követték, - bár, ha jól meggondoljuk, ez még nem valami nagy csoda, sőt, kicsinek sem nevezhető.

Elérkeztek egy erdei házikóhoz, amit tüskebokrok vettek körül. Azt mondta János:
- Vigyázzunk, itt, a vadon közepén, akár zsiványok is lehetnek benne, én meg - ó, én bolond! - otthon felejtettem a puskám!

Tanácskoztak, végül arra jutottak: legjobb, ha a macska szétnéz a házikó körül. Ő úgyis szürke színű, akár vadmacskának is nézhetik, és ha baj van, könnyen elbújhat, elfuthat.

A macska vállalkozott is erre. Kis idő múltán visszajött, panaszosan nyávogott:
- Zsiványok laknak benne! Csak egy szelet sonkát kaptam tőlük, pedig hármat kértem!

- Aki sonkát ad, az nem akkora zsivány, mint az, aki semmit sem ad, vagy még puskából golyóbist is küld feléd! - oktatta a cicát János.

A nyávogó további faggatásra kibökte: hárman vannak a házban. Egyikük öregasszony, a másik öregember, a harmadik fiatal leány. Utóbbi szép-e? Hát, ha összehasonlítja otthon hagyott szívszerelmével, Karmos Amália cica kisasszonnyal, akkor attól erősen elmarad szépségben is, karmosságban is..

János most már tudta, hogy mit kell tenniük. Feldíszítette virágokkal saját magát, de a kutyát is, a cicát is, a világot vele járó többi állatot is, de még a talicskát sem hagyta ki. Így jelentek meg az erdei házikó előtt.

Mosolyogtak is rajtuk a házból kilépő házbeliek!

János bemutatkozott a leánynak, virágcsokrot nyújtott át neki, és megkérdezte: kaphatnának-e szállást néhány napra?

A leányra, Kékszemű Katalinra, még ha cicaszemmel szépsége vitatható volt is, legényszemmel csak egy dolog volt mondható: gyönyörű. Kiderült: kedves is, és nem csak ő, de két hű szolgája is, Kapatartó Pál, vagyis Pali bácsi, meg Pál felesége, Klári néni.

No, ami kiderült, az elég volt egy napra. Ha túl sok derül ki egyszerre, akkor ez-az könnyen beborul, vagy felborul, - ezt jól jegyezzétek meg magatoknak!

A szállásért János, bár vendégnek tekintették őt, fizetett, de nem pénzzel, mivel az egyrészt nem is volt neki, másrészt, ha lett is volna, mit lehet kezdeni ilyesmivel mindentől távol, a világvégi vadonban? Mivel fizetett hát? Ügyességével. Halakat fogott, meg erdei vadakat ejtett csapdába, gyümölcsöt, gombát szedett.

Kékszemű Katalin szerette, hogy János ilyen talpraesett, később pedig a legénybe is beleszeretett. Nem lett ebből semmi baj, mert János is a leányba.

Volt azonban a házikó körül valami titok, aminek fátylát fel kellett lebbenteni. A leány végül bevallotta: ő királykisasszony. Ide menekült, a vadonba, mert szülei hozzá akarták adni Hippenhopponlovon Huba herceghez. A herceget annyira nem kedvelte, hogy inkább e vadonbeli házikót választotta otthonának a palota helyett.

Azt mondta János:
- Ha meglesz a lakodalmunk, akkor csak ásó, kapa választ el bennünket, de még az sem, mert, ha ásni akarsz kapálás helyett, nem fogom ellenezni. Nem vágyom a királyi palotába, de azért furcsa föld az idő, azon idővel szép virág is kinő, meg erőszakos gyom is. Ki tudja, hogy most mi nő rajta szüleidnél? Kipuhatolom, hátha puha lett az, ami kemény volt!

Sokáig ment János, mert iszonyú messze volt a palota. Mire odaért, addigra olyan hosszú szakálla nőtt, hogy a földet verdeste. Leült a palota lépcsőjére, szomorúságot színlelt. A király kiküldte hozzá inasát: miért búsul ez a hosszú szakállú ember?

Azt felelte János az inasnak:
- Mondd meg a felséges úrnak, hogy varázsló vagyok, de már a végét járom, egy varázslatom maradt csak lehetőségként. Nem tudom, hogy kinek a kívánságát teljesítsem ezzel az egyetleneggyel!

Elmondta a választ az inas a királynak, a király meg a feleségének. A feleségnek egy paraszthajszállal több esze volt, mint a férjének:
- Vegyük rá ezt a különös embert, hogy a mi kívánságunk teljesítse! Talán vissza tudja hozni szeretett leányunkat, ha még él, ha meg már nem, legalább a sírját felkereshetnénk!

Mindketten siettek a lépcsőn gubbasztó emberhez, elmondták kérésüket, azt is, hogy leányuk miért hagyta el őket. Most már látják: igaza volt. Egyébként Hippenhopponlovon Huba herceg már megházasodott, Nyifnyafnyám afrikai törzsfőnök leányát vette el feleségül. A leány, igaz, sok aranyat kapott hozományul, de, mint feleség, rengeteget nyafog. Huba alig tartózkodik a palotában, inkább éjjel-nappal oroszlánokra vadászik.

Azt mondta János:
- Rendben! Visszavarázsolom nektek a leányotok. Ezt az egyetlen kívánságot még teljesíteni tudom, ha utána már nem is rendelkezem többé varázserővel. Ám Önök is ígérjék meg: ha túlélem ezt az utolsó varázslatot, akkor teljesítik egy kérésem, bármi legyen is az!

No, a megígért varázslatot könnyen teljesíteni tudta János. Volt ám öröm a palotában! A király és a királyné úgy örült, hogy nem csak leányukat, annak két hűséges szolgáját, valamint Jánost, de még János kutyáját és macskáját is össze-vissza csókolták. Féltékeny is lett utóbbiakra a királyné dédelgetett kínai palotapincsije!

A felséges szülőknek csak utána jutott eszébe: mi lesz János kérése hozzájuk? Féltek, hogy a királyi koronát szeretné. Amikor meghallották, hogy csak a leányukat szeretné feleségül venni, ismét össze-vissza csókolták leányukat is, Jánost is. A kínai palotapincsi mindezt lenézően nézte, de amikor Katalin és János megsimogatta, egyből jobb kedve kerekedett.

Kékszemű Katalin és Sátorfáját János lakodalmán háromezer vendég táncolt, amikor éppen nem evett, ivott, de olyan is akadt, aki mindkettőt egyszerre csinálta, pedig ilyesmi nem is illik. A kakas hajnaltájt viszont tapintatosan kukorékolt néhányat, figyelmeztette a napot: illendő felkelnie. A nap szót is fogadott neki, de a lakodalmi vendégek nem. Volt, aki tovább horkolt az asztal alatt, mások pedig még egyre járták a táncot, így, mivel le sem feküdtek, felkelni sem tudtak a napkeltével egy időben.

(2013)