A szakadék közelében diófa állt. Hatlábúka, a hangya, nem talált alatta diószemet, de lemászott a szakadékba, és ott igen, hármat is. Miként hozhatná fel?

Kárkár Matyi, a varjú, egy száraz ágon üldögélt, nézegetett ide-oda.

Hatlábúka megszólította:
- Te nagy szárnyú, erős csőrű madár! Felhoznál három diószemet a mélyből? Ezeket most találtam, lent. Ha felhozod, és rájuk koppantasz a csőröddel, hozzájuthatunk az ízletes dióbélhez. Fele a tiéd. Te is jól jársz, meg én és hangyatársaim is.. Áll az alku?

- Kár, de áll! - tréfálkozott a varjú. Úgy értem: kár, hogy csak a fele lesz az enyém!

Szikla tetejére repült fel a diószemekkel, azután lekárogott a hangyának:
- Kár, kár, hogy te csak hangya vagy, csöpp csápokkal, csöpp ésszel! Már úgy értem: ez neked kár, nekem haszon. Mindhárom diót feltöröm, megeszem, ami bennük van!

Talán így is történt volna, ha nem zörrennek meg a bokrok, és nem kezd el danolászni nagy hangon Kurjongató Pista, aki sokat ivott, de nem vizet, hanem mámorító borocskát.

Megijedt Kárkár Matyi, felröppent, de közben véletlenül meglökte az egyik diószemet, az nekiütközött a másik kettőnek. Mindhárom dió elgurult és, potty, potty, potty! Lehulltak, eltűntek a bozótosban.

Matyi később visszaszállt, kereste egy ideig a diószemeket, de nem találta. Károgót is érhet kár, - ezt jegyezzétek meg magatoknak!

Hatlábúka viszont figyelmesebb és türelmesebb volt. Ismét meglelte a diószemeket. Észrevette ezt a tölgyfán Ideodaugró Dani, a mókus. Azt mondta Hatlábúkának:
- Hallottam, hogy a varjú be akart csapni. Csúnya dolog az ilyesmi! Én felviszem a diószemeket a fára, a lakásomhoz, feltöröm, a felét ledobom neked. Jó lesz így?

- Jó! - egyezett bele a hangya, és hálás pillantást küldött a mókus felé.

Dani fel is vitte a diószemeket a fára, és a lakása előtt kinőtt széles taplógombára helyezte.

Alighogy letette, már nem bírta tovább, elkezdett nevetni:
- Ha-ha-ha! Hi-hi-hi! Jó a jó, de most jön a jobb, - nekem! Enyém lesz a diók bele, tiéd a héja! Hihihi! Bihibi!

Szinte gurult a nevetéstől. Ám közben véletlenül meglökte a diószemeket, azok meg: potty, potty, potty! Lestek, elgurultak a fa alatt valahová. Az avar mindegyiket elrejtette.

Mérges lett Ideodaugró Dani hangyára, tölgyfára, taplógombára, oly könnyen elguruló diószemekre, - mindenre, mindenkire, csak saját magára nem. No, láttunk már ilyet, és nem csak az erdőben!

Lemászott a mókus, szétnézett a fa alatt, de hiába. Bosszúsan felfutott egy másik fára, eltűnt a lombok között.

Hatlábúka, a hangya viszont ismét megtalálta a diószemeket, most már harmadszor. Egy lyukból közben kibújt Furafarkincás, az erdei egér, és így szólt a hangyához:
- Én nem csaplak be. Ha a dióbél fele enyém lehet, lyukat rágok mindhárom szemen. Szopós egércsemetéim vannak, jól kell táplálkoznom!

- Rendben! - mondta Hatlábúka. Ketten már becsaptak ma, de egy próba nem próba, két próba már majdnem próba, te, remélem, e harmadik próbánál, becsületes leszel.

Furafarkincás éles fogaival tágas lyukat rágott a diószemeken, megette a saját részét, és elköszönt. Most már Hatlábúka hívhatta hangyatársait. Együtt feldarabolták a megmaradt dióbelet, és már vitték is be a bolyba, ott meg az éléskamrájukba, - legyen eleségük télen!

Költői lelkületű barna békácska bújt elő valahonnan. Amikor meghallotta a történteket, mindjárt nagyon elégedett volt önmagával:

Nekem nem kell dió, kvak, kvak, kvak, kvak, kvak!
Béka vagyok ám én, ki legyet bekap!
Ha zümmög a szúnyog, nyelvem rácsapom:
- Gyere, légy ebédem, rád vártam, nagyon!

Tetszett a versike a hangyáknak. Ha elhullott legyet, szúnyogot, bogárkát találnak, ők sem hagyják ott. Nekik az is eleség, nem csak a mag, gyümölcs, és más, éléskamrájukat gazdagító finomság!

(2013)