Ködtarajos lombok alatt, nem érezni már langyod
nyári nap. Elhagyott.
Őszbe fordult az örök időbarázda,
savanyú szél az emléked alázza
szép sirokkó. A garázda.
Tetők fölött árnyakat lebegtet, búsul az ősz.
Még néha emléket csepegtet a nyárból,
mint lélekcsősz...szeretne az lenni, csak szeresd!
Jött, mint csábos dáma, ékszeres dizőz,
mert tudja jól, hogy hosszasan nálad időz
és kegyes fogadtatást remél.
Pompás színekkel hízeleg, bő termésről regél...
Csalfa báj csupán, úgy is pihenni tér.
A tél
küldi majd el egy időre. De ne búsulj,
hisz újra itt lesz jövőre, megújul.
Őszre tél, Kikelet, nyár, szerelem.
Mindegyiket , ha eljönnek, szeretem...