Tarantászi Karampulász, a varázsló, Hetvenhét hegy Ura, olyan sokáig élt, hogy már azt sem tudta: mennyi idős valójában? Ám egy napon érezte: itt a Vég, a Végek Vége. Gyermekei nem voltak, csak egy táltos paripája.

Arra gondolt: ha meghal, milyen sorsra juthat derék pacija? Azt mondta lovának, Fényesvillámnak:
- Ha már nem leszek, te akkor is leszel. Tudsz szélsebesen futni, repülni, - keress magadnak rendes gazdát, aki méltóképpen megbecsül!

Lehunyta a szemét a varázsló, örökre. A lovacska előbb búsult, álldogált, de azután mit tehetett? Tovább búsult, de útra kelt.

Üde zöld réten legelészett, amikor egy tolvaj megpillantotta. Ez a tolvaj, Belecsámpász Csacsmagász, először körülnézett: nincs-e ott valahol a ló gazdája? Egyszer ugyanis egy gazdátlannak tartott ló gazdája sok kellemetlenséget okozott neki.. Ám ez már másik történethez tartozik.

Belecsámpász Csacsmagász végül örömmel látta: a ló mellett nincs ott a gazdája. Szép ló, akárkié, - most már az övé lesz!

Elrejtette a lovat a bozótosban, és később azt színlelte a cimborája előtt: nem talált semmi meglovasítani valót. Jól színlelte?

Nem jól, mert bűntársa, Kelekumpa Pelelumpa, gyanút fogott: valamit talált enyveskezű cimborája. Kileste. Meglátta a lovat.

Elhatározták: másnap viszik a vásárba, eladják. Fele pénz Csacsmagászé lesz, másik fele Pelelumpáé.

Igen, de Csacsmagász gondolt egyet, kettő lett belőle. Hajnalban kivezette a lovat a bozótosból, el akarta rejteni másutt. Miért legyen a fele pénz Pelelumpáé, amikor ő lopta el ezt a remek jószágot.

A táltos azonban már kiismerte őket. Felszállt a levegőbe, elrepült. Csacsmagász hanyatt esett meglepetésében, kis híján még a lábát is eltörte az egyik sziklán.

Amikor Pelelumpa felébredt, és nem találta a paripát, egyből Csacsmagászra támadt: hol a ló, te rabló?

Csacsmagász az igazat mondta: elrepült. Aki azonban gyakran hazudik, az olykor a sok hazugságra akkor is ráfizethet, ha éppen igazat mond. Pelelumpa nem hitte el neki. Ez okból Csacsmagászt előbb megverte, majd pedig beledobta a folyóba. Hideg volt a víz, nem volt kellemes úszni benne, de muszáj volt neki, ha nem akart belefulladni.

Kiúszott.Túl korán tette ezt, mert Pelelumpa még ott volt, ismét elpüfölte, és visszadobta a folyóba. Most már Csacsmagász jobban használta az eszét úszás közben, mert a túlsó part felé vette az irányt. Ott, amikor partot ért, nem verte meg senki, csak a majmok gúnyolódtak rajta.

A táltos ismét talált üde zöld rétet, legelészett. Meglátta egy gazdag ember, aki nagyon fukar volt, még a fogához sem verte a garast, hanem egyből bedobta titkos ládájába. Gyűlj, gyűlj, pénzecske, megszámollak majd este!

Ez az ember igen nyájasan beszélt a táltoshoz. Kérte tőle: mutassa meg, hogy milyen gyorsan tud futni.

A táltos megmutatta. Gondolt egyet ez a fukar, kettőnél is több lehet belőle: bemutatja a pompás versenylovat a fejedelemnek, ez egy, a fejedelem majd meg akarja venni, mert szenvedélye a lóversenyen való futtatás, ez kettő, ő kivárja, amíg a fejedelem magasabb árat kínál érte, ez három, végül odaadja, de közben behízelgi magát a nagyúr kegyeibe.

Véletlenül éppen szembejött vele a fejedelem, díszes kíséretével. A fukar nagy hajlongások között bemutatta a lovat. Azt állította: messze földön vette, iszonyú sok pénzért, - de ez azután ló a javából!

A fejedelem azt mondta: most sürgős dolga van, de holnap elküld a lóért, megalkusznak, fizet. Átadott száz arany előleget.

Hazavitte a fösvény lovat, bekötötte az istállóba. A szolgáknak azt mondta: adjanak neki zabot, de ne sokat, nehogy elhízzon!

A fösvény azonban rosszul fizette szolgáit, azok kénytelenek voltak elcsenni a lovak eleségéből, hogy zabkását főzhessenek maguknak.

A táltos így kevés zabot kapott. Emiatt zabos lett, és még aznap este, amikor a fösvény bement hozzá, bosszúsan nyerített, majd elrepült.

A fösvény hanyatt esett ijedtében. Alaposan megütötte magát, - de a baj sokkal nagyobb volt az utóbbinál. Mit mondjon a fejedelemnek? Ha az igazat mondja: nem hiszik el neki.

Másnap a fejedelem elküldött a lóért. A fösvény, nagy jajgatások közepette, elhebegte: a lovat ellopták az istállójából. A fejedelem szolgái így őt vitték, a ló helyett, a nagyúr elé.

A fösvény nem volt valami tehetséges hazudozó. A fejedelem előtt nem tudta megnevezni azt, akitől a lovat, állítása szerint, vette. No és a fejedelem azt is kinyomoztatta: nem lopták el tőle. Hol van hát akkor a pompás paripa?

A fukar gondolkozni gondolkozhatott a válaszon, de már csak a börtönben. No, az nem volt valami kellemes hely!

A táltos megint üde zöld réten legelészett, annak ellenére, hogy úgy látszott: az már kétszer balszerencsét hozott rá. Ám olykor a balszerencse sem tart örökké. Észrevett egy fatönkön ülő embert, aki valamit nagyon írt hosszú papiros tekercsre. A táltos a háta mögé lépkedett, és olvasni kezdte az írást, egy verset, ami a LOVAK SZERELME címet viselte. Tetszett neki, elismerően nyerített:
- Ez ám ügyes!

Az ember, Fellegnéző Ferdinánd, költő volt. Annyi furfangos furát kigondolt életében, hogy először a lovon sem lepődött meg, hanem, mintegy félálomban, szórakozottan megveregette a paci nyakát:
- Te az én képzeletemből jöttél, Barátom? Nyilván onnan, ha beszélni tudsz!

- Nem a te képzeletedből, de azért barátok lehetünk! - válaszolta a táltos paripa.

Csak utóbbira ugrott fel Ferdinánd. Csigabiga, nyuszi láb. Beszélő ló? Ily csudát! Hihetetlen!

Hamar összebarátkoztak. A költő felült a hátára, ott termettek hét hegyen túl, ahol égszínkék vizű tó vidámította a szemet. Másnap versenyt szálltak a széllel. Sikerrel, de nem tudni ki győzött, mert nem találták meg a célszalagot.

Néhány hét alatt annyi új tájat láttak együtt, hogy megszámolni sem tudták. Ferdinánd HAZÁM, TÁLTOSHÁTRÓL címmel olyan hosszú elbeszélő költeményt írt, hogy a szerkesztő úr három óráig kereste a végét. Végül megtalálta, és azt mondta Ferdinándnak:
- Gyönyörű! Úgy írsz, mintha ezt a sok csodát mind-mind valóban táltos hátáról nézted volna!

Fellegnéző Ferdinánd elmosolyodott, de nem árulta el, hogy tényleg onnan. Észbe vette: baja lehet a sok beszédből, a táltosnak is, neki is.

Elszállt néhány hónap. Azt mondta a táltos Ferdinándnak:
- Szegény gazdám meghalt, új gazdát kellett keresnem, jószívűt, becsületeset. Nem volt könnyű dolog. Előzzük meg a dolgot, mert te sem élsz majd örökké.
Lehet, hogy megtetszik neked Madárváró Piroska vára is, Piroska is..

Ferdinánd kérdezgette: - Milyen vár az, és hol van? Milyen leány az a Piroska?

- Majd megtudod. Pattanj fel a hátamra! - mondta a neki a táltos.

Ferdinánd felült rá. Hét napig szárnyalt a táltos, de minden este megpihentek, mert a levegőben való száguldást sem kell túlzásba vinni.

Végül ott volt Madárváró Piroska vára. Hegy tetején, hét toronnyal, hét szélkakassal.

Piroskát reggel a várudvaron várták a madarak. Nem hiába várták, mert igen nagy kosárból magokat szórt nekik, százfélét.

A madarak a táltost viszont, hátán Ferdinánddal, nem várták. Megijedtek, felrepültek, köröztek a vár felett. Nem repültek el, mert a táltos az táltos, illendő tőle megijedni, de minden táltos leszáll egyszer. Miért mondanának le miatta az ingyen reggelijükről?

Piroska a táltost már ismerte, Ferdinándot még nem, de azért megörült a délceg legénynek. Kétszeresen is megörült, amikor a legény bemutatkozott, mert kiderült: a leány Ferdinánd sok versét olvasta már. Szívesen látta vendégül a várban.

Ha leány és legény megtanul egymás szívében olvasni, és megkedvelik ezt az olvasást, annak a vége az is lehet, ami egyúttal új kezdet is: összeházasodnak.

Ezúttal az lett. Később gyermekeik születtek, egyszerre kettő, ikrek: Fellegnéző Fanni és Fellegnéző Ádám. A táltos, amikor a két babát meglátta, akkorát nyerített örömében, hogy a hét torony mindegyikén megrezzent a szélkakas.

(2013)