Feltöltve: 2013-09-17 18:31:14
Megtekintve: 6184
Virágos mesék
BESZÉLGETÉS A BOGÁNCCSAL
A költő a kora őszi mezőn barangolt, és itt-ott rátalált a bókoló bogáncs gyönyörű, lila virágára.
Az egyik bókoló bogáncs virág így szólt hozzá:
- Miért van az, hogy a kert rózsáit oly gyakran teszik díszes vázába az emberek, minket, bogáncsokat, pedig nem méltatnak erre a megtiszteltetésre?
A költő eltűnődött:
- Talán azért, mert szépséges vagy ugyan, de tested szúrós, nem jó megérinteni..
A bogáncs nem nyugodott bele a magyarázatba:
- No és a rózsa? Mennyire imádják az emberek, pedig ő is egykettőre megsebezheti tüskéivel azt, aki vigyázatlanul fogja meg!
A költő tovább gondolkodott:
- No és az is hozzájárulhatott a dologhoz, hogy a költők, festők annyira felmagasztalták a rózsát..
A bogáncs szemrehányóan nézett a költőre:
- Láttam az előbb, hogy verset írsz, te is hibás vagy..
A szavak varázslója elmosolyodott:
- Én legalább annyiszor írtam a bogáncsok fenséges díszpárna-virágairól, mint a rózsákról.. Ám sohasem vittem, viszem haza, teszem vázába erdők-mezők virágait. Miért? Ez a kis rejtvényversike választ ad rá. Te a mező virága vagy, nem ismered az erdőt, ezért neked elárulom a megfejtést: a harangvirágról írtam, a gyerekeknek.
Rajta bájos csengettyűk
tündökölnek kéken.
Ott leltem e virágot
erdő sűrűjében.
Otthagyom e virágot!
Lássa, aki eljő,
ő is: milyen gyönyörűt
teremtett az erdő!
VISSZA A NYÁRBA
Szeptember vége felé járt az idő.
A réti imola bíborszínű virága felsóhajtott:
- Vissza szeretnék menni a nyárba! Ott jobb volt, több volt a fény..
- Én még virágozni fogok néhány hétig, de én is visszavágyom a nyárba! - jelentette ki a szende kék színű mezei katáng.
Sáska ugrott elő a fakó sárga fűszálak közül. Ugrott egyet, ugrott kettőt, harmadszorra így szólt a virágokhoz:
Én mondom, a sáska:
gondoljatok másra!
Visszaugrás nyárba?
Csacskák kívánsága!
- No, nem egészen! - mondta a költő, aki éppen helyet keresett magának a rét ide-oda mozgó bűvös szőnyegén. A képzelet táltosán bárki visszajuthat a nyárba, - ha felidézi emlékét. A költő ráadásul gyorsabban, mint mások..
- Akkor én költő leszek, máris írok egy verset! - örült meg az ötletnek az imola. Íme:
Az én nevem imola.
A szívem a nyár hona.
Szív kapuját kinyitom,
Ott vár bíbor otthonom!
A katáng sem akart elmaradni az imolától:
Az én nevem kék katáng.
Szirmaimon kék a láng.
Kék sziromláng égre néz.
Jövünk, nyár, volt messzeség!
A sáskának nem tetszett sem az imola, sem a katáng versikéje:
Sáska levelet befal?
Az valóság, diadal!
A rímelő képzelet?
Nyárba vissza nem vezet..
Ilyen út nincs! Csacskaság!
Átugrom az imolát.
Ott hagyom a katángot:
inkább őszben ugrálok!
- Most már mi is költők vagyunk? - kérdezte, szinte egyszerre, az imola és a katáng. Nyargalhatunk a képzelet táltosán, vissza a nyárba?
A versek varázslója nevetett. Nem akarta megbántani kedves virágait:
- Annyi bizonyos: a képzelet táltosán száguldhattok, akár vissza a nyárba, ha akartok, - gondolatban. Az a táltos nem csak a költőké, - mindenkié, aki megtanulja, hogy miként kell felugrani rá!
(2013)
A költő a kora őszi mezőn barangolt, és itt-ott rátalált a bókoló bogáncs gyönyörű, lila virágára.
Az egyik bókoló bogáncs virág így szólt hozzá:
- Miért van az, hogy a kert rózsáit oly gyakran teszik díszes vázába az emberek, minket, bogáncsokat, pedig nem méltatnak erre a megtiszteltetésre?
A költő eltűnődött:
- Talán azért, mert szépséges vagy ugyan, de tested szúrós, nem jó megérinteni..
A bogáncs nem nyugodott bele a magyarázatba:
- No és a rózsa? Mennyire imádják az emberek, pedig ő is egykettőre megsebezheti tüskéivel azt, aki vigyázatlanul fogja meg!
A költő tovább gondolkodott:
- No és az is hozzájárulhatott a dologhoz, hogy a költők, festők annyira felmagasztalták a rózsát..
A bogáncs szemrehányóan nézett a költőre:
- Láttam az előbb, hogy verset írsz, te is hibás vagy..
A szavak varázslója elmosolyodott:
- Én legalább annyiszor írtam a bogáncsok fenséges díszpárna-virágairól, mint a rózsákról.. Ám sohasem vittem, viszem haza, teszem vázába erdők-mezők virágait. Miért? Ez a kis rejtvényversike választ ad rá. Te a mező virága vagy, nem ismered az erdőt, ezért neked elárulom a megfejtést: a harangvirágról írtam, a gyerekeknek.
Rajta bájos csengettyűk
tündökölnek kéken.
Ott leltem e virágot
erdő sűrűjében.
Otthagyom e virágot!
Lássa, aki eljő,
ő is: milyen gyönyörűt
teremtett az erdő!
VISSZA A NYÁRBA
Szeptember vége felé járt az idő.
A réti imola bíborszínű virága felsóhajtott:
- Vissza szeretnék menni a nyárba! Ott jobb volt, több volt a fény..
- Én még virágozni fogok néhány hétig, de én is visszavágyom a nyárba! - jelentette ki a szende kék színű mezei katáng.
Sáska ugrott elő a fakó sárga fűszálak közül. Ugrott egyet, ugrott kettőt, harmadszorra így szólt a virágokhoz:
Én mondom, a sáska:
gondoljatok másra!
Visszaugrás nyárba?
Csacskák kívánsága!
- No, nem egészen! - mondta a költő, aki éppen helyet keresett magának a rét ide-oda mozgó bűvös szőnyegén. A képzelet táltosán bárki visszajuthat a nyárba, - ha felidézi emlékét. A költő ráadásul gyorsabban, mint mások..
- Akkor én költő leszek, máris írok egy verset! - örült meg az ötletnek az imola. Íme:
Az én nevem imola.
A szívem a nyár hona.
Szív kapuját kinyitom,
Ott vár bíbor otthonom!
A katáng sem akart elmaradni az imolától:
Az én nevem kék katáng.
Szirmaimon kék a láng.
Kék sziromláng égre néz.
Jövünk, nyár, volt messzeség!
A sáskának nem tetszett sem az imola, sem a katáng versikéje:
Sáska levelet befal?
Az valóság, diadal!
A rímelő képzelet?
Nyárba vissza nem vezet..
Ilyen út nincs! Csacskaság!
Átugrom az imolát.
Ott hagyom a katángot:
inkább őszben ugrálok!
- Most már mi is költők vagyunk? - kérdezte, szinte egyszerre, az imola és a katáng. Nyargalhatunk a képzelet táltosán, vissza a nyárba?
A versek varázslója nevetett. Nem akarta megbántani kedves virágait:
- Annyi bizonyos: a képzelet táltosán száguldhattok, akár vissza a nyárba, ha akartok, - gondolatban. Az a táltos nem csak a költőké, - mindenkié, aki megtanulja, hogy miként kell felugrani rá!
(2013)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!