Szalmatekercsek,kévék, szélben szinte aranylón.
Nap tüze száraz tarló rendjét sem hevitette .
Még meztélláb jártam a torson. Játszi gyerekként,
hogyha kerestem kedvét éppen drága anyámnak...
Szedtem bőven kék szemü szilvát, (még alig érett)
mert azt, ifjú asszonyként, már annyira bírta...
Tömtem lopva zsebembe a "kincset", félve apámtól;
Jajj, eme szörnyű vétkemet ellene, meg sose lássa!
Űzve a nyárnak csendjét, szöcskék úgy menekültek
lábam elől,- a zenét, cincér is félbe szakítva...
És ama könnyű nyár esték! Még él a varázsuk...
Óh ez az emlék,mindig mennyire kedves a szívnek!
Könnyek gyűlnek a szembe, s a szívem is úgy belesajdul...
Csak ránk vártak dúsan, zölden tengeri táblák,
rejtőztünk, mint vadmalacok, s jártunk soraikban
várva a cinkosos estét, lepje be csenddel a dűlőt.
Mély földúton már hazatérőn csorda poroszkált
s vert fel fél falu népét, csendjét, csorda kolompja.
Elmélázva a Hold is, szűken mérte a fényét.
Akkor a legszebb csillag,- gyúlva az éjjeli égre,
mely túltenni akart már mennyei színnel a Holdon-
Éjben a nappal: a "szépséges nő"Hajnali Vénusz,
védőn, óvón fénye nyalábját ránk teritette...