Rossz idők jártak mindenkire, de Patkoltató Jánosra különösen. Istállójába villám csapott, amikor éppen nem volt otthon, leégett, lovai is odavesztek, mind a három. Jött az árvíz, tönkretette házát, zöldségeskertjét, utána meg nagy szárazság lett, nem maradt kis földecskéjén a termésből semmi.

Fogta magát ez a János, így gondolkodott: oda megyek, ahol munkát találok, szerzek egy kis pénzt, felépítem a házam, bevetem a földecském újra, kikapaszkodom ebből a mély gödörből!

Vette a hátizsákját, nekiindult a nagyvilágnak. Munkát keresett, de ritkán talált, akkor is csak egy-két napra. Hetvenhét hegyre is felmászott, ugyanannyiról lemászott. Végül hatalmas erdőségben találta magát.

Ott hét napig ballagott magányosan, de akkor hozzá csatlakozott egy hosszú szakállú ember, hátán kétcsövű vadászpuskával. Nem lehetett szegény, már csak azért sem, mert igen jó posztóruhában volt, meg a csizmája sem volt akármilyen.

János tisztelettel köszöntötte a hosszú szakállú embert, aki ezt barátságosan viszonozta, majd így szólt:
- Mi járatban vagy, fiam?

- Gyalogjáratban.. - mondta János. Patkoltató János a becsületes nevem, és munkát keresek.. Persze, olyat, amiért fizetnek is, mert arra ugyancsak rászorulok!

- Felteszek neked néhány kérdést, fiam, azután majd meglátjuk. Az első: szeretnél-e egy kétfejű lovat?

- Hát.. Ha a két feje mellett nyolc lába is volna, és a szélnél gyorsabban röpítenék, akkor igen örülnék neki. Ha pedig csak négy lába volna a két fej mellett, de gyomra csak a szokásos egy, akkor is megbékélnék vele, mert jobb négylábún nyeregben utazni, mint saját két lábon ballagni. No meg a nagyapám sokszor mondogatta: ha a ló valóban ló, ily ló sok mindenre jó.

- A nevem Kutatándi Kálmán.. - mondta az ember. No és az a kétfejű ló csak négylábú, de egy gyomra van, és a négy lába erősebb, mint más lovaké, futásban legyőzhetetlen. Most jön a második kérdés: elvennél-e egy kétfejű leányt feleségül?

- Hát.. Nagyságos uram, fura a leány két fejjel, de azért megfontolnám, mert két fej több, mint egy, a férje kobakjával együtt pedig éppen három. No és van leány, aki egy fejjel is önfejű, a másik talán két fejjel sem az. Persze, ha az egyik fején mást beszél a száj, mint a másikon, - hát az kellemetlen lehet! Ha viszont beleszeretnék, akkor biztosan megkérném a kezét.. Biztosan, - méghozzá nem is titkosan, hanem emelt fővel!

- Jól van! - bólintott elégedetten Kutatándi Kálmán. Mától fogva te vagy paripám, a Kettősfej gondozója. Gyere velem!

Sokáig mentek, óriási sziklatömbhöz érkeztek, azon egy kéttornyú kastélyféleség büszkélkedett. Hű a csuda micsodáját!

Még inkább elámult János, amikor meglátta a kétfejű lovat. Ám nem az állat két fején, azt már előre sejtette, hanem a szépségén. Karcsú, mégis igen erős lábak, gyönyörű hát, nyak, és két szelíd, barátságos fej, nagy, értelmesen csillogó szemekkel.. Rögtön beleszeretett a pompás paripába.

Kettősfej, a ló szintén rokonszenvesnek találta Jánost. Egy futás, két futás, a ló szinte szálldos, majdnem-majdnem táltos!

No, a ló után még nagyobb meglepetés jött. Nem az okozta, hogy megjelent egy kétfejű leány, - azt már előre sejtette János, hanem a leány mindkét feje, és egyéb testrésze olyan gyönyörű volt, hogy a legény csak nézett, nézett..

- Ő a leányom, Kutatándi Klárika Éva. A bal oldali fej Klárikáé, a jobb oldali Évikéé, a többi testrész azonban közös, azokból csak annyi van, mint más lányoknál - mondta János gazdája. Egy leány ez, két fejjel, - így hát korántsem fejetlenül!

A leányon a két fej jól együttműködött. A Klárikának nevezett mondta ki először azt, amit kívánt, a másik fej, Évike pedig ötletekkel kiegészítette. Nem kakaskodtak egymással, hiszen nem is voltak kakasok!

Még egy év sem telt el, és már összekötötte Jánost és a kétfejű leányt a szerelem. János egyenesen örült, hogy a leánynak két feje van, mert mindkét arca kedvesen mosolygott rá.

János gazdája nem volt gőgös ember. Beleegyezett leánya és János házasságába. A kétfejű lovat is megkapta János felesége hozományaként.

Szépséges kislányuk született, Patkoltató Pannika. Igaz, csak egy feje volt, de később kiderült: felér az kettővel is, ha nem többel! Éldegéltek hárman, összesen négy fejjel, boldogan.

Igen, de van egy veszedelmes ember-szülte rém: a háború. Ahová az elmegy, ott gyakran nem marad kő kövön.

Hát a magas sziklára épült kastély köveiben talán még az ágyúk sem tudtak volna komoly kárt tenni, de a csapat, amelyik a völgyben letáborozott, azért mégis veszélyt jelentett.

Így szólt Kutatándi Kálmán:
- Gyerekek, nem jó, ha kastélyunk körül ellenséges ágyús, meg puskás népség
található. Az esti tábortüzükbe dobjunk egy kis emlékezetkifüstölőt.

Így tettek. Vékony fadobozban barna port dobtak le a magasból, bele a tábortűzbe.

Hát a katonák, miután belélegeztek valamicskét a füstös levegőből, két napig aludtak egyfolytában. Miről álmodtak, miről nem, - nem tudni, de, amint felébredtek, úgy elmenekültek, mintha soha ott sem lettek volna! Még az ágyúkat is otthagyták. Utóbbiakat János a kétfejű ló segítségével felvontatta a kastély udvarára. Majd csak jók lesznek valamire, gondolta János és a felesége, csupán ki kell találni: mire?

Ki is találták, bár nem ők, hanem később kisfiúk, Patkoltató Jánoska, aki nagyon szeretett az ágyúcsöveken csúszkálni. Igaz, utóbbit mamája nem túlságosan kedvelte, mert ez a csúszkálás nem tett jót a fiúcska nadrágjának.

(2013)