Chun- Mei esernyőt árul.
Bár messze még a monszun ideje,
és meg sem szakad az ég errefelé soha,
jó szemmel nézik nagy igyekezetét...
Hasznos dolog az ernyő, leégés ellen is megvéd.

Chun-Mei rizsszalma kalapot visel
selyemszalaggal köti meg fején.
S a mindig vicces északi szél,
ha elfelejti,messzire repíti el..
Úgy a kalap után, Ő nevetve szalad...

Chun-Mei ma szorgalmasan készül.
Meglátogatják a kedves rokonok.
Süt, főz, felsepri az udvart,
jázminrizzsel, borral kedveskedik
és kertbe rekeszti kedvenc tyúkjait...

Chun-Mei szeme messze téved.
Zöld lombok alatt délceg ifjú jár
nemez csizmájáról lerázza a port.
Kunmingból jött a sáros réteken át.
Szomját oltani hűs vizet mer neki...


Chun-Mei bőre alabástrom.
Arca pírját, így el nem rejtheti.
Hevesebben ver a szíve, mert tudja,
kedvese hozzá mindig vissza talál.
Apró fiucska ölébe sírva magát, enni kér...